Schäffer Erzsébet: „Kis játékokból sok van, nagy történetekből kevés”

Mesélnénk, hogy lányok, asszonyok jöttek, eső áztatta nyári ruhákban, vizes papucsokban, szandálokban, mégis mosolyogva, derűvel, ahogy csak nők tudnak átmenni a viharon, de nini, mégsem csak nők, a több mint százfős közönség soraiban itt-ott ült egy-két férfi is.

A könyvtárigazgató Nagy Éva köszöntőjében arról beszél, hogy Schäffer Erzsébet mindig megtalálja az emberben a titkos ajtókat, és mi szeretjük olvasni, ahogy ezeket nyitogatja. A tetőtérben ülünk, nagy cseppekben kopog a víz az ablakon. Schäffer Erzsébet nagyon egyszerűen azt mondja: „Jó napot kívánok. Köszönöm, hogy eljöttek.” És ebben a percben eláll az eső, kisüt a nap, a közönség hangosan felderül, örül. Amint a következő kis elbeszéléseknek is, amik tanmeseként, példabeszédként gurulnak elő, Schäffer Erzsébet valamennyit megírta vagy mesélte már, de itt és most, ahogy újramondja, nekünk szól a szívmelengető délután. „Ilyen kis játékból sok van, nagy történet kevés.”

Schäffer Erzsébet mintha különös figyelemmel gyűjtötte volna az apró, sokszor vicces fordulatokat is, hogy odaadhassa magát annak a jó kedélynek, amit ezek a váratlanságok adnak. Az élet meglepetései. A játék nemcsak a gyerekeké. Kár, hogy felnőttkorunkban már keveset játszunk.

Tanulhatnánk élni a Zsófi néniktől, amilyen idős barátnője neki több is volt, élvezte a tapasztalt, vidám hölgyek társaságát. Az ő Zsófi nénije fantasztikusan főzött, extrákat sütött, mindig tudta, hol lesz jó koncert, mik a lóverseny eredményei, és volt egy külön élete a szemben lakó Zoli bácsival, aki hármat villantott be tükörrel az ablakán, ha lefolyt a kávé, és várta őt. A jelzésre Zsófi néni tálcára tette a tegnapról maradt sütiket, fogta a botját, és átbicegett. Megették a süteményt, megbeszélték a napi híreiket, snapszot ittak és „elröppentették a napot”. Máskor Zoli bácsi kettőt cirpentett a telefonon, és Zsófi néni már ment is – a nyugdíjasok nem veszik fel a telefont, mert drága.

– Ne engedjük el a játékot – mosolyog Schäffer Erzsébet. – Olyan komolyan vesszük az életet, néha belefeszülünk, muszáj olykor hátralépni egyet, kettőt, hármat, ötöt. Én őrzöm Zsófi néni lényét magamban.

Sokszor a kínos eseményeken is úrrá lehet lenni, ha van bennünk játékosság. Mit tennénk mi a buszon, ha megjelenne a hátsónkon egy kéz? Schäffer Erzsébet próbált odébb menni, de a kéz ott maradt. Nem szólt, mert volt már egy hasonló kalandja a villamoson, amikor határozottan rászólt valakire: „Vegye le rólam a piszkos kezét!” És a kéz gazdája a következő meglepetéssel szolgált: „Mi van, te béka? Így kezdesz ki normális emberekkel? Na, húzzál le a villamosról!” Mit volt mit tenni, Schäffer Erzsébet jött zavarba, leszállt. Ezek után, másodszor kerülve kellemetlen helyzetbe, a buszon már tudta, hogy meg kell lepni az ellenfelet, tehát „ráhorkantott”. A kéz eltűnt. Nem volt belőle háború. El lett „játszva” az éle, csak azzal, hogy csinált valami szokatlant. (Ez nem mindig jön be.) Vonatos történet is volt, sok poénnal, és felhívva a figyelmet arra, mennyire nem mindegy, hogy az ember ki mellé ül le. Az ő választásaiban szempont, hogy szereti a „levegőjárta, naplátta, szélfútta” embereket, akiken látszik, hogy sokat vannak kint a szabadban. Pista bácsi és Sanyikám mellé ülni is jó döntés volt, hamar barátságot szőttek a humor, az előkerülő bor, pálinka és harapnivaló mentén a több órát késő debreceni vonaton, Pista bácsi ma is telefonál, ha disznóölés lesz megint Berettyóújfaluban. Az elnehezült házasságokban is sok helyzetet el lehet simítani egy kis játékossággal. Az újságírónő sok más között egy barátja történetét is elmesélte, aki hozzá fordult tanácsért, amikor már csak „rágták a kásahegyet” minden áldott nap. Schäffer Erzsébet javaslata az volt: üljenek le este a konyhában két hokedlire, a férfi vegye kezébe a felesége arcát, nézze 15-20 percig, és néha mondja, hogy milyen szép. Hülyének fog nézni – aggodalmaskodott a barátja. Nem baj – volt a válasz –, ez a titka, sőt: ágyazz le a padlóra. Egy hónap múlva jött egy telefonhívás: „Már a padlón alszunk.”

Az est a saját házasság ajtói közül is kinyitott néhányat számunkra, azzal a belefűzéssel, hogy „mi jó társak vagyunk, irgalom és áldás, hogy elsőre megtaláltuk egymást”. A párját is bemutató történetben Schäffer Erzsébet éjjel fél háromkor egy borozóból tért haza, egy megállóval előbb leszállt, hogy kiszellőztesse a fejét. A férje nem aludt, csak szólt, hogy bújjon már be mellé. Nem kérdezte, hol volt, mert „érezte”, és csak annyit gondolt erről, hogy a nejének „úgy kell a szabadság, mint a víz”. – És neked? – kérdezett vissza.

– Látja az ember, hogy darálják egymást a párok. Van megoldás. Lassítani kell, és nem szabad mindent vér komolyan venni – ismételte Schäffer Erzsébet, majd egy mesét mondott arról, hogyan lehet kijutni az erdőből. Semmi esetre sem úgy, hogy csak irtjuk, vágjuk a rengeteget, hanem úgy, hogy fölébe kerekedünk, rálátunk, és van egy célunk, ami kivezet. Somogyi Győző grafikusművésztől hallotta, aki a Balaton-felvidéken, Salföldön lakik (megint egy „levegőjárta, naplátta, szélfútta ember”), hogy „hosszú távon az ördög a vesztes. A születés, szerelem, halál pillanatában nincs jelen, mert ő nem teremt, csak maszatol”. Erről hallottunk olyan tiszta pillanatokra visszatekintő családi példákat, amelyek „csak jók” voltak. Köztük a Balaton-parti szőlőjükben megesett történetet, amikor az jutott eszébe, hogy megmosdatja a közeli forrásnál a férjét. Dézsa, kancsó, lavór, nem beszéltek, dőlt a bodzaillat. Aztán a lábát is megmosta. Azon az éjszakán énekeltek, verseket mondtak, mindent, ami eszükbe jutott…

– Vajon miért nem szoktunk ilyet csinálni ablaktalan kis fürdőszobáinkban? Ki kell menni a forráshoz, a szabadba, a fák közé. Ahova mész, azzá leszel. Ha a plázába mész, azzá leszel – mondta az újságírónő, akinek volt még egy története Zsuzsiról is, aki szép volt, jó szagú, mégsem tudott párt találni. Feladott hát egy hirdetést, amelyben benne volt a szokásos kitétel: „kalandorok kíméljenek”. Háromszáz levelet kapott, hármat választott ki randevúhoz. Az első vacsorára hívta, fizetéskor kiment a mosdóba, és soha többé nem jött vissza. A második el sem jött a találkozóra. A harmadikkal nagyon jó volt, de már az első alkalommal mondta, hogy van egy kis baj: „kalandor vagyok”. Zsuzsi becsukta a szemét, hátradőlt a széken, és azt mondta: „Nem baj.” Négy gyerekük van. Az élethez bátorság is kell.