Tatár Csilla jó úton jár a boldogság felé

Előtte azonban még beugrott Szombathelyre, ahol a Savaria Szimfonikus Zenekar szilveszteri hangversenyének háziasszonya volt. A koncert előtt céltudatosságról, boldogságról, lépcsőfokokról beszélgettünk.

– Tizenhárom éves általános iskolás voltam, amikor beválogattak egy, a Duna Televízión futó műsorba, melynek az volt a címe, hogy Hungarica Literata, avagy érettségire készülünk. Tizennyolc évesekkel voltam együtt, az irodalom-tanárnőm küldött el a castingra, hiszen tudta rólam, minden vágyam, hogy egyszer televíziós legyek. Már hatéves koromban is tudtam, hogy a tévénél szeretnék dolgozni. Ebben a műsorban derült ki számomra először, hogyan is épül fel a televíziós szakma, ott tapasztalhatam meg először, hogy mi a feladata a fahrtmesternek, mi a fővilágosítónak, mit csinál a rendező és mit a hangmérnök.

Megnyerte a versenyt, a középiskolás évei alatt pedig már az egyik kisebb csatornánál találta magát. Még csak gyakornoknak sem nevezné akkori önmagát, az egyik ismerőse megengedte, hogy bejárjon kávét főzni a vendégeknek. Fiatalon kezdte, ám az iskolában úgy érezte, nem tartják fontosnak, amit tud.

– Abban az oktatási rendszerben, amiben felnőttem, a kreativitást és a humán tárgyakhoz való vonzódást nem igazán értékelték. Matematikából, fizikából, kémiából például soha nem voltam jó, így egyből besoroltak a gyengébb képességű diákok közé. Azt mondták, hiába szeretek verseket szavalni, arra bárki képes, magolni bárki bármit be tud... Bezzeg, ha össze tudtál adni öt számot, megemelték volna a kalapjukat előtted. Ez nagyon bántott, és ebből adódóan sok problémám volt az iskolában a tanárokkal.

Tizennyolc éves korában már a TV2-nél volt gyakornok.

– Lehet, hogy ijesztően hangzik, de az életemben soha nem volt kérdés, hogy tévés szeretnék lenni. Tudtam azt is, hogy a pályámnak lesznek nehéz szakaszai. Nagyon céltudatos voltam, amit a nők esetében nem mindig szoktak értékelni. Persze ez nem azt jelenti, hogy a családi értékek ne lettek volna számomra fontosak, egyszerűen csak tudtam, hogy a szakmában honnan hova szeretnék eljutni. Nem akartam soha átugrani lépcsőfokokat.

Végigjárta a ranglétrát, gyakornokból riporter, majd szerkesztő, felelős szerkesztő lett.

– Ez a része egészen kiszámítható volt a pályámnak, nem volt egyszerű, de tudtam, hogy mi után mi következik. A műsorvezetés már sokkal bonyolultabb. Ott nem számít, hány éve vagy a szakmában, mennyire vagy alkalmas. Többször megsirattam, amikor egy-egy casting nem sikerült, először szomorú voltam, paplan alatt fekvés, csokievés, aztán mindig megráztam magam, és mentem tovább.

Továbblépett, valóban képernyőre került, először a reggeli műsor helyszíni tudósítója lett, járta az országot, élőben jelentkezett be különböző helyszínekről.

– Sokszor hajnali kettőkor csörgött az óra, ha valahol valami történt, mentünk, rá kellett bírnunk az interjúalanyokat, hogy álljanak a kameránk elé, hogy mire elkezdődik a műsor, legyen megszólalónk. Az igazi műsorvezetésre azonban még sokat kellett várnia, először a Mokkában helyettesítette Liptai Claudiát, majd a Megasztár egyik háttérműsorát kapta meg.

– Aztán jött a Szépségkirálynő, ami show műsor, de csak egyestés. Most a Dallal teljesült az álmom. Egy olyan színvonalú műsort kaptam, amire mindig vágytam. Január 24-én lesz az első adása a Dalnak. Nagyon jó érzés volt, hogy felkértek, hogy azt mondták, gyere ide, mert rád van szükségünk. Nem kell másnak lennem, hanem azt választották, ami én vagyok. A Dal énekeseinek nagy részét ráadásul személyesen ismerem. Már a Megasztár1 alatt is riporterként dolgoztam a műsorban, így szinte az összes versenyzőt ismerem, és jó a kapcsolatom velük. Izgalmas munka lesz újra együtt dolgozni.

Tatár Csilla magánéletéről sok minden jelent meg az utóbbi időkben. Válásáról és a csatornaváltás körülményeiről is sokat cikkeztek. Hogy érinti mindez őt, aki egykoron állt a mikrofon másik végén is, és az egyik bulvárműsor szerkesztőjeként ő dolgozta fel más sztárok életét?

– Jómagam is olyan típusú ember voltam, akit riporterként érdekelt, hogy mi történik a celebekkel. Amikor átkerültem a kamera túloldalára, tudtam, hogy mik a buktatók, és meddig engedem be az életembe őket.

Vajon tudja az ember mindezt ilyen precízen szabályozni?

– A válásom kapcsán volt néhány borzasztóan nehéz hét. Többször nagy segítséget jelentett, hogy azok, akik rólam írtak, a kollégáim voltak, de néha még ez sem segített. Nem mindig bántak velem sem kesztyűs kézzel, csak azért, mert ismertük egymást.

Tatár Csilla ugyanakkor tisztában van a bulvár fontosságával.

– Ha sokat látnak az emberek, érdekli őket, mi történik veled. Nekem jólesik, ha az emberek kíváncsiak rám. Nincs bennem kultúrsznobizmus. Sokan azt mondják, idegesíti őket, hogy megismerik az utcán, közben pedig ők lennének a leginkább kétségbeesve, ha egyszer csak átnéznének rajtuk.

Egy helyütt azt nyilatkozta, hogy 2014 volt élete legrosszabb éve.

– Sorfordító év volt, magánéleti és szakmai szempontból is.

Van olyan, amit azóta megbánt már? – tettük fel a kérdést.

– Soha semmit nem bántam meg az életben. Tényleg... Soha nem engedtem meg magamnak, hogy azon elmélkedjek, mi lett volna ha... Abba bele lehet bolondulni. Lehet, hogy abban a pillanatban nem érted, hogy ezt vagy azt miért kaptad a sorstól, de később mindig kiderült, hogy oka volt.

És hogy boldognak érzi-e magát?

– Jó úton járok a boldogság felé. Az elmúlt tíz évben sokat dolgoztam azon, hogy boldognak érezzem magam, és voltak boldog pillanataim. Sok mindent megtettem annak érdekében, hogy másfajta életem legyen. Boldog leszek, amiben nyilván lesznek nehézségek is, de pont ettől jó, hiszen így érzem, hogy élek.