Tudja, hogyan kell életet lehelni az ütött-kopott, öreg bútorokba

A nagykanizsai férfi egy kiveszőfélben lévő szakma képviselője: bútorrestaurátor. De hogyan vezet út a komputerizált esztergagéptől a favésőig? Miképpen lehet egy öreg íróasztalt a „Tűzre vele!”-legyintéstől az „Ó de gyönyör ű, mindig ilyenre vágytam!”-felkiáltást kiváltó állapotba eljuttatni? S van-e, aki ezt a teljesítményt megfi zeti? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, miközben Korcsmáros Istvánnal beszélgettem a mester kettő az egyben, azaz restaurátor-műhelyként és raktárként is funkcionáló birodalmában.

– Húsz éve foglalkozom bútorkereskedelemmel, 15 éve antik bútorokkal is, s annyira megtetszett utóbbiak szépsége, míves kidolgozása, hogy megkerestem egy kanizsai restaurátor szaktekintélyt, Milassin Józsefet – bocsátotta előre az eredendően a Cserháti Sándor Szakképző Iskolában CNC-esztergályos végzettséget szerzett szakember.

– Megkértem, hogy tanítson meg ennek a szakmának a csínjára-bínjára – igent mondott, így lett a mesterem és maradt az a mai napig. István hozzátette, az ország számos pontján járt már, találkozott sok, magát restaurátornak nevező kóklerrel és a munkáikkal, így tisztában van vele, hogy kinek mi kerül ki a kezei közül.

– Van, aki csak megcsiszolja kicsit a bútor felületét és lekeni valamivel, de aki igazán lelkiismeretes, az a 150–200 évvel ezelőtti technológia szerint dolgozik, ugyanazokkal az eljárásokkal és anyagokkal, mint a 19. században élt elődei, akik szeretettel és tisztelettel készítették el remekműveiket. Én is közéjük tartozom, mert úgy vélem, tartozunk annyival a régi mestereknek, hogy megadjuk nekik a tiszteletet – akár azzal is, hogy a bútoraikkal úgy bánunk, ahogy ők bántak velük. Másrészt a régi bútorokat önmagukért is tisztelni kell, mert azokban – ahogy mondani szokás – benne volt az anyag, hiszen nem globalizált szemlélettel készültek, hanem az örökkévalóságnak.

Vagy legalábbis a következő 50– 60 évnek. Egy tálalószekrény, egy hálószoba-garnitúra egy egész életen át szolgálta tulajdonosait, nem kellett 5 évente cserélni a bútorokat, mint ma. Igaz, nem is egy nap vagy hét alatt készültek, hanem akár egy teljes éven át. A kanizsai bútorrestaurátornak az tetszett meg vállalt hivatásában, hogy nem egyszer hihetetlenül gyatrán kinéző, mások által már a tűzre szánt darabokat kell újjáépíteni, lehetőleg az eredeti állapotuknak megfelelően. – A régi mesterek olyan anyagokkal, precizitással és odafigyeléssel dolgoztak, amilyenekre napjainkban is szükség lenne – jelezte.

– Akkor nem voltak pontos, robotizált gépek, mint manapság, de biztos vagyok benne, hogy azokkal a kézi eszközökkel a mostaninál sokkal precízebb, még 2020-ban is pontosan nyíló ajtók kerültek a bútorokra. Alapanyagként fenyőalapra épített tölgy- vagy diófurnért használtak fel. Minél vastagabb a furnér, annál öregebb egy bútor. Anno fűrészelték a furnért, melynek vastagsága elérte a 3 millimétert is.

A rájuk kerülő díszes motívumokat pedig kézzel készítették el, sablon nélkül, csak úgy, fejből. Ezért van az, hogy két egyforma antik bútorral még soha nem találkoztam. Egy-egy míves darabon akár hetekig, hónapokig dolgozom. Festéket és lazúrt nem használok, így ecsetet sem, csak puha ruhával, rongylabdával politúrozom a bútor felületét, majd az egészet áttörölgetem shell-lakkal és ettől megtelik élettel, színekkel, újra élni kezd. Olyan fényes lesz, hogy még fésülködni is lehet benne... Egy íróasztallal például átlagosan egy hónapig foglalkozom. Szétszedem darabjaira, lecsiszolom a felületeket a fáig, majd újraragasztom, pácolom, politúrozom. A bútorok színét a faanyag színe adja meg, másképp néz ki a dió és másképp például a vörös tölgy. Korcsmáros István jelezte, sajnos az aprólékos, gondos munkát manapság senki nem fizeti meg.

Azt mondta, ő egy szép komódért szíve szerint (a befektetett munkaórákat figyelembe véve) félmillió forintot kérne el, ám a piac legfeljebb 150 ezret hajlandó fizetni érte. Pedig vannak olyan alapanyagok, amelyekért akár nagyobb távolságokra is kell utazni. – Egyes bútorokat csont-, illetve gyöngyberakásokkal, rézintarziákkal díszítünk, s ezeket nehéz beszerezni – folytatta a restaurátor. – Nemcsak azért, mert van, hogy 4–500 kilométerre is el kell autózni értük, hanem mert sajnos, egyre kevesebben forgalmazzák. István elárulta, külföldi munkákat is elvállal, dolgozott már Svájcban, Németországban, Ausztriában, Szlovákiában és így tovább.

Számos újjászületett bútor került ki a kezei közül, a legbüszkébb egy hatalmas tálalógarnitúrára, aminek a rest aurálása két és fél hónapig tartott. Végzett bútorrestaurálást a Vígszínház, a Katona József Színház, több galéria, aukciós ház számára, megfordult vadászházakban, magántulajdonú kastélyokban is.

– Ezekre nagyon büszke vagyok – jelezte. – Hogy mik a terveim? Szeretném minél tovább gyakorolni a hivatásom – sokan bele sem gondolnak, hogy ez nem csak azon múlik, mikor unom meg, az is fontos tényező, meddig bírja a gerinc, az ízületek. Hiszen megesik, hogy egy-egy nagy bútort a negyedikről kell lehoznom negyedmagammal, felrakni a teherautóra, itt leemelni, bevinni a műhelybe, a munkálatok során pedig ismét, újra meg újra mozgatni, aztán elvinni a megrendelőhöz – ez brutális munka. De hála istennek, még bírom…