Virág, aki Japán-rajongó lett

– Mindig Magyarország lesz a hazám, itt van a szívemben, és itt élnek a szüleim, a testvérem is – mondja, mikor herényi családi házukban beszélgetünk a nagy kalandozások után –, de Ausztriában lakom tíz éve, integrálódtam, sokkal több barátom van ott, mint itthon, élhetőbb ország, Graz egy kultúrváros, és a kultúrantropológiával is jobban lehet ott kezdeni valamit. Múzeumban semmiképpen nem szeretnék dolgozni, inkább a felnőttképzésben, vagy minisztériumban végeznék felméréseket. Egy MA diplomával 1700-1800 euró a kezdő fizetés, lehet az embernek autója, elmehet évente egyszer valami jó helyre nyaralni. Ez itthon pályakezdőként nincs kilátásban. A japánt is szívesen használnám...

Pölöskei Virág azt meséli, hangszínt vált, amikor más nyelveken beszél, mintha „egy másik ember szólna belőle".  Fotó: Merklin Tímea

Virág – ahogy meséli – mindig „Japán-rajongó" volt, ezért is kezdett japán nyelvtanfolyamra járni Grazban. Japán tanárnője javasolta, hogy próbáljon meg ösztöndíjat szerezni, hogy kimehessen. 19 pályázó közül választották őt, talán mert ő volt a legmotiváltabb. Szerette volna fejleszteni már meglévő nyelvtudását. Egy átlag japán újság elolvasásához 2000 írásjel ismerete kell, ő 600-700 jelet tud már.

– Japánban kultúrsokkot kaptam, mikor megérkeztem, eleinte arról írtam a szüleimnek, hogy haza akarok jönni. Elképzeltem, hogy milyen lesz a tanulmányaim, olvasmányaim alapján, és nem olyan volt. De aztán összebarátkoztam helyiekkel és más országokból érkezett lányokkal, volt New York-i, kanadai barátnőm is, és együtt néztük meg Tokiót, együtt mentünk kirándulni, szumó versenyre, kabuki színházba, szusit és mizo levest ettünk, a kedvencem a katsudou (rizs alapon pácolt, panírozott hús) volt, édességnek pedig a mochi a közepén édes vörös babbal. Ha szeretnék visszamenni, van kihez, Risa Asakawa és Momoko Tachibana igazi jó barátnőim lettek. Az angol nyelvvel nem lehet Japánban sokra menni, úgyhogy sokat gyakoroltam a japánt, nem volt semmi problémám a hétköznapi életben. Leginkább hallás után tanulok, nagyon dallamos a nyelv. Különös, hogy a nők magas édeskés hangon beszélnek. Érdekes, hogy én is hangszínt váltok a japánhoz, de az angolhoz, némethez is – mintha egy másik ember szólna belőlem.

Mi volt a legfurcsább és a legvonzóbb Japánban? – kérdezzük Virágot.

– Például a ramen leves borzasztóan zsíros, hangosan szürcsölve eszik, mintha belélegeznék a levestésztát, nagyon hizlal, de minden japán ember vékony, alig vannak túlsúlyos emberek. Kenyér nincs, a pékáru nagyon drága: hat szelet toast kenyér 800 forint, egy croissant 500-600 forint értékű. A gyümölcs luxus áru, egy őszibarackért 600 forintot fizettem. Fogytam fél év alatt tíz kilogrammot. A csokik szezonálisak, a lányok figyelik, mikor jön ki egy-egy „friss" íz. Nagyon hiányzik a japán kaja, főzünk is szombaton a szüleimmel egy rizses curry-t, ami Japánban zöldséges pörköltet jelent rizzsel.

Virág a legfurcsábbnak a tömegközlekedést találta, a vonatokon nem lehet enni és telefonálni, mert nem illik zavarni a másikat. A japán nők sminkje és frizurája mindennap tökéletes, de ha valakinek még sincs ideje otthon elkészíteni az arcát, viszi magával a neszeszerjét, és a zsúfolt vonaton, döcögve keni fel a púdert, göndöríti a szempilláját, jócskán megbotránkoztatva ezzel az utastársait. Egészen kicsi gyerekek is önállóan vonatoznak, mennek az iskolába, aztán haza. A vécéken rengeteg gomb van, ilyen olyan zuhanyok, spriccelők, nehéz megtalálni, melyik a lehúzó. Ha csak közelít valaki a kagylóhoz, már sistergő-susogó hangot ad, hogy ne lehessen hallani, mi történik a másik kabinban. Az utcákon nincs kuka, az emberek hazaviszik a szemetet, az utcák nagyon-nagyon tiszták.

– Imádtam a felhőkarcolók árnyékában megbújó piros szentélyeket, bennük a szép szobrokat, plafonfestményeket. Láttunk esküvőt is, de nem mehettünk közel. Szeretem a japán rajzfilmeket, képregényeket, drámákat, a „sima" japán popzenét. Van fura, nagyon fura, és még furább. Ilyen szövegeik vannak, hogy „soha ne add fel", „a célod eléred", „tarts ki" – persze, muszáj is nevelni a több milliós társadalmat, kell egy egységes koncepció. Érdekes, hogy a tokiói köztereken este fél hatkor bemondják a hangosbemondókba, hogy „gyerekek, ideje hazamenni". A legtöbb gyereknek nincs órája, sem mobilja, ezért figyelmeztetik őket, és ők szépen hazamennek, hazanyomakodnak a vonaton. Van sípjuk is arra az esetre, ha pedofillal találkoznának, vagy bármi más bajuk esne. Csak meg kell fújni, és mindenki odafigyel. Jó ötlet.

Virág járt már Franciaországban, Grúziában, Németországban, Olaszországban is. Ausztriában jó albérlete van, jönnek a házba Erasmus-ösztöndíjasok a világ minden tájáról, és ő mindenkivel barátkozik, mindenki meghívja az országába. Van már meghívása Indonéziába is, de oda még nem jutott el, de a „nemzetköziség" már a vérében van. Japánban a félig amerikai, félig japán Christine Shigeta volt a legjobb barátnője.