2009.04.29. 02:27
A Napsugár Fiúk Gotthárdon: Galla és Koltai...
Szentgotthárd - A legutóbbi bérletes előadáson Koltai Róbertnek, Galla Miklósnak és kollégáiknak tapsolhattunk a színházban, A Napsugár Fiúk előadásán.
A Pannon Kapu Kulturális Egyesület legutóbbi bérletes előadásán két igazi sztár is föllépett: Koltai Róbert és Galla Miklós. A budapesti Karinthy Színház mutatta be Neil Simon A Napsugár Fiúk című komédiáját.
A sztori röviden: Willy Clark (Koltai Róbert) és Al Lewis (Galla Miklós) két sikeres amerikai komédiás, akik korábban tizennégy évig együtt léptek fel. A lobbanékony természetű Willy és a blazírt Al játéka nagyszerűen egészítette ki egymást anno. Nyolc esztendő csend következett, még csak nem is beszéltek egymással... Csakhogy a CBS tévétársaság egy karácsonyi filmben szeretné újra fölléptetni őket, az egymásról hallani sem akaró, önérzetes művészeket. A közvetítést Willy unokaöccse, az időközben menedzserré avanzsált Ben (Harmath Imre) vállalja... No, hát persze, hogy nincs könnyű dolga.
Valójában egy se veled, se nélküled kapcsolat - ami valahol igen-igen mély barátság - rejtelmei tárultak föl a nézők előtt; Koltai Róbertnek és Galla Miklósnak annyi, de annyi muníciója, aranytartalélka volt és van, hogy sokszor briliánsaknak érezhettük őket. Kedvesség, báj, szeretnivalóság sugárzott belőlük, és tegyük hozzá: odaadás. S ez levette a közönséget úgymond a lábáról. Nem érződött hakniíz, hogy csak túl akarnak lenni egy vidéki előadáson, hanem beleadtak apait, anyait. Ahogyan azt az igazi nagyok teszik.
Az unokaöcs szerepében - ez a harmadik főszerep - Harmath Imre remekül alkalmazkodott két neves kollégájához, mondhatni kiszolgálta őket, miközben saját egyénisége is áttört a rivaldán. Aprócska szerepekben is alázatról tettek tanúbizonyságot a Karinthy Színház tagjai.
A jó ritmusú előadást rendezőként Koltai Róbert és Szőke István jegyzi. S ami szintén fontos: hallatlanul igényes közönség kísérte figyelemmel a játékot. Finom érzékenységgel reagált a poénokra, s a végén vastapssal jutalmazta a produkciót. Nem győzi az ember elégszer leszögezni: az élő színháznak semmivel össze nem téveszthető a varázsa. Főleg, ha belső tűz hajtja a szereplőket. Az apróbb szerepeket játszók is kiszolgálták a közönséget. Le a kalappal előttük!