A tanú és tettestárs

Minden bizonnyal a magyar történelem egyik legizgalmasabb fejezete íródik majd az 1988-90 közötti időszakkal. Mert amíg 1848, vagy 1956 a szabadságharcokról szólt, addig 1988-90 egy sikeres, vértelen rendszerváltásról. A történelem mérlegén ez a legtöbb, amit egy ország elérhet. E folyamat új szereplőket dobott felszínre, így lett hatalmi tényező Németh Miklós, vagy Medgyessy Péter. Már korábban képbe jött a kónyi születésű, ma 81 éves Pozsgay Imre, akit 1982-ben száműztek a belső körből. A langyos víznek számító Hazafias Népfront főtitkáraként viszont egyre nagyobb befolyást szerez. Majd a peresztrojka felemeli és Grósz Károly MSZMP főtitkár méltó ellenfelévé avanzsál az átmenet idején. Helyzetére és szerepére jól illik egy később megjent könyvének címe: Koronatanú és tettestárs.

Vas megyében a reformisták a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai osztályán szerveződtek. Többük jó kapcsolatokat ápolt a politikussal. Nem véletlen, hogy az egyébként konzervatív szemléletű pártbizottság viszonylag rövid idő alatt váltott, helyzetbe hozva a reformista törekvéseket támogató Takács Lászlót. Aki az első titkári pozíció birtokában maga mellé vette azt a dr. Sikos Lászlót, aki már a nyolcvanas évek közepén, a megyei KISZ vezetőjeként, helyt adott hasonló törekvéseknek. E sorok írója számára 1988 tavaszán jött el a lehetőség, hogy találkozhasson Pozsgay-val. Megvalósult és a Vörös alkony című, 1990-ben megjelent könyv egyik fontos fejezetévé vált. Alább ebből idézünk.

Rendszerváltók. Medgyessy Péter, Németh Miklós és Pozsgay Imre Nagy Imre temetésén. Fotó: archív

...Pozsgay nevétől már hangos volt az ország, amikor 1988 májusában, az emlékezetes pártértekezlet után Szombathelyre érkezett. Vonattal jött a városba, és amikor leszállt, az emberek megálltak, tapsoltak. Ez itt és így utoljára Éhen Gyulával esett meg a millennium után. Készséges volt, elsőre igent mondott az interjúra. Tudtuk, hogy a megyei pártbizottságon sokan nem kedvelik, hiszen máskor, ha pesti pártfejes jött, hatan is szóltak a sleppből a főszerkesztőnek: ott legyetek ám! Most viszont síri csönd, magánszorgalomból készült az interjú...

Vépen, a szakmunkásképző éttermében vártam rá. Esteledett, jobb híján a funkcionáriusok arcát tanulmányoztam. Láthatóan nem tetszett a jelenlétem, de szerencsére jött Pozsgay és elhajtotta őket. – Jöjjön, kérdezzen, úgy sem vagyok éhes – mondta, élvezettel kortyolgatva a jóféle vörösbort. Ott ültem hát 1988 májusának hősével, az előrerohant emberrel. Meglepetésre ő kérdezett. A lapról, az újságírói hangulatról. Mondtam neki, nem sokat érzünk itt a vasi végeken a peresztrojkából és hát őt sem igazán szeretik a megyei pártbürokraták.

– Nem a személy fontos. Hogy engem utálnak, abban önmaguk utálata is benne van – jegyezte meg mosolyogva. Aztán jöttek a kérdések, az akkori friss PB -tagságáról, amelynek kapcsán kifejtette: a pártegység híve, de egy újfajta egységé. – Ami személyemet illeti, nem lettem más ember a politikai bizottsági tagság után sem – mondta. Végére hagytam a legkényesebb kérdést, a pártbizottságokról. Váratlanul azt kérdezte, mi van a Fehér Házban? (a megyei pártbizottságot nevezték így). Elmondtam, amit tudtam, nem elhallgatva: itt nem terveznek változást. Úgy tartják, elég finomítani a rendszeren. Kivéve egy reformista kört, amely a gazdaságpolitikai osztály köré tömörül. Erre felkapta a fejét. – Kik ők? Soroltam a neveket. – S.-t ismerem- szólalt meg. – Üzennék neki. Azt, hogy tartsanak ki – és ezzel alaposan felpiszkált. Rákérdeztem hát újra: mi lesz a pártbizottságokkal.? Pozsgay óvatosan azt válaszolta, hogy a szükséges önvizsgálat a 800 ezer MSZMP tag esetében úgy két évet vehet igénybe. Tehát 1990-re lefuthat a csendes forradalom.

– Új szelek fognak feltámadni – mondta aztán. Ekkor arra kért, tegyem le a tollat. Éreztem, most valami fontos történik, valamibe beavat. – Nézze, erről ne írjon, de meglesznek azok a dolgok... A pártbizottságok nem maradhatnak fenn, kövületek... A demokratikus centralizmus sem. Maszlag. Itt demokratikus rendre van szükség, demokratikus szocializmusra – fejtegette. Mondatai szinte robbantak az agyamban. Ilyen beszédért még ekkor is börtön járt. Azt sem feledhettem, hogy a Népfront főtitkára csak napokkal előtte került a hatalom legbelső köreibe és ha így mer beszélni...

Körülnéztem. Pozsgay kiitta poharát, meghívott vacsorára. – Köszönöm, nem, lapzárta – hárítottam, mondandója hatása alatt állva. Észre is vette. – Kérem erről ne beszéljen, korai lenne – mondta. – Kész az interjú, Pozsgay elvtárs? – érdeklődött egy samesz – mintha varázslatból ébrednék. Üvölteni szerettem volna, de a vacsorára váró, mohó arcok kijózanítottak...

... Este volt már, mire végeztem a szerkesztőségben. Feldobottan mentem a Köztársaság téren, Nemesbe botlottam: – Mi lesz itt, apuci? – kérdezte az árus. – Mi lenne, forradalom – nem bírtam magammal. Felcsöngettem S-hez, akinek Pozsgay üzent. Összefoglaltam, majd egy lélegzetvétel után megemlítettem a bizalmas részt. S. nem lepődött meg különösebben. Fanyarsága akkor is megmaradt, amikor azt mondta: – Az Öregnek tudnia kell, hogy a középszint a leghűségesebb és legkitartóbb. A tagság könnyen befolyásolható, szavazhat így is, úgy is– mondta.

Igaza lett. Az év végére elültek a reformtörekvések, Grósznak az országban sikerült megállítani az időt, ha csak hetekre is. Ismét Pozsgay Imre személyes vállalása kellett ahhoz, hogy túllendítse a holtponton a folyamatokat. Ez az újabb történelmi pillanat 1989 január 28-án jött el, amikor világgá kiáltotta: 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. A vörös Gólem megingott...

Pozsgay Imre azon mondata, miszerint Új szelek fognak feltámadni, negyedszázad után is dobol. Vajon gondolt arra, hogy e szelek elsodorhatják? Hogy röviddel óriási népszerűsége után már támadásban, vádaskodásban lesz része? Hogy ő lesz a átmenet egyik legfőbb vesztese?

Pozsgayizmus

Halmágyi Miklós jegyzete

Máig van, és gyanítom még sokáig lesz is nyitott kérdés jócskán a rendszerváltás körüli időkből. Így például az is, hogy Pozsgay miért pont akkor mondta, amit mondott , és miért pont azt mondta, amit. Az ország 89 elején már javában átalakulóban volt. Létrejöttek a későbbi rendszerváltó pártok, vagy legalábbis a kezdeményeik, felbukkantak azok a személyek, akik hamarosan meghatározó szereplőkké válnak majd, és ami sokkal fontosabb, elképesztő ütemben zajlott a sajtó átalakulása. Sajtó és nem média, hiszen a nyomtatott lapo(ko)n és a központi rádió helyi adásán kívül más még nemigen létezett. De volt már Reform című hetilap, létezett a regionális Tér-Kép, készülődött a Vasvármegye a pártlap alternatívájaként. 1848 óta tudjuk, hogy a forradalmak (rendszerváltozások) emblematikus szereplője a sajtó. Így volt ez 56-ban és 1989-ben is. Egy-két évvel korábban még a Jókai úti Tanácsakadémiának nevezett épületben Berecz elvtárs meglehetősen kemény instrukciókkal látta el a sajtó jelenlévő képviselőit, miheztartás végett. Nagyjából ebben az időben a már gorbacsovi Szovjetúnió Joskar Olájában a vasi újságíró delegáció két tagja még nem sétálgathatott kíséret nélkül a városban, és bizony lehallgatták a szobájukat is. A titokszolgák még 89 március 15-én is ott grasszáltak a Tér-Kép szerkesztősége előtt, s ha valójában el is dőlt már minden, erről maguk a szereplők még nem igen tudhattak. Pozsgay igazi politikus volt, s aligha vitás, hogy a saját elképzelt politikai karrierjét (is) építgette az ominózus megszólalással. Az más kérdés, hogy az idő és a történelem átlépett rajta, s a köztársasági elnökség helyett a visszavonulás jutott osztályrészéül.