Zene nélkül elsorvad a gyerekek lelke

Kodály Zoltán olyan szakmai hagyatékot bízott ránk, amelyet őriznünk kellene úgy, hogy részesüljön belőle mindenki - vallja Király Katalin tankönyvíró, karnagy, ének-zene tanár.

A 2012-es kerettanterv, amelynek végleges anyaga 2013-ban látott napvilágot, ugyan heti kettő ének-zene órát határozott meg az alsó tagozatban, de olyan elvárásokkal, amelyek csupán a gyerekek terhelését fokozzák. Az örömteli éneklés és játék helyett az elméleti tudás került előtérbe.

- Valakik megírták ezt a kerettantervet, elfelejtve a kodályi hagyatékot és örökséget – mondja Király Katalin. - Magyarországon olyan tantervet írtak elő, ami külföldön is felháborodást keltett. Ha Ausztriában a gyerekektől azt kérem, hogy mondjanak olyanokat, akik a népzenéjüket gyűjtik, nem lehet őket leállítani. Mert nekik kincs. Magyarországon maximum Bartók és Kodály neve hangzik el, és nem tudunk semmit a saját kincsünkről, saját kultúránkról. A lényeg, hogy a gyerekek tudjanak kötődni valamilyen muzsikához. Soha nem fogja megérteni a különféle zenei stílusokat a gyerek, ha az alapokat nem ismeri.

Király Katalin szerint a zenei hagyatékot őriznünk kellene (Fotó: Szendi Péter)

A karnagy szerint, ha megkérdezzük a tanárokat, hogy mi is az a Kodály-módszer, nem tudják elmondani. Egy japán vagy egy holland kolléga konkrétabban megfogalmazza. Nem a kézjeles szolmizálásban merül ki, hanem abban, hogy a zene által örömöt adni a gyerekeknek. Fontos, hogy a tanuló lelke gazdagodjon az örömteli énekléssel és ne vegye észre, hogy ő már úgy hallgat zenét, hogy azt élvezi is.

- Nekünk azt kellene megtanítani, ha bánatunk van, melyik az a muzsika, amely megvigasztalhat – folytatja Király Katalin. - Ha örömünk van, melyik az a zene, amely esetleg ezt az örömöt felfokozza vagy megpróbálja visszafogni. A lényeg, hogy tudjon miből válogatni. A heti egy ének-zene óra a felső tagozatban nevetségesen kevés. Decemberben még a nevét sem tudja a tanár a gyereknek. Nagy baj, hogy összezavarták a tananyagot, olyanokat kell megtanulniuk a diákoknak, amelyekre az életben nem lesz szükségük. Zűrzavart teremtettek az ének-zene oktatásában. A magyar iskolákban és ének-zene oktatásában nem művészeket kell képezni, ez lenne az egész kulcsa. Akik tehetségesek, úgyis elmennek a zeneiskolába. S mi van azzal a gyerekkel, aki nem tehetséges? Nem fogja érteni a tiszta oktávot és a nagytercet. De megszerettethetem vele a zenét. Ma még járnak hangversenyre az emberek, de 15 év múlva nem lesz a karácsonyfa alatt három bérlet. A tanárok pedig félnek az új szaktanácsadói rendszertől, féltik az állásukat. Minden úgy működik kifelé, mintha a legnagyobb rendben lenne, de belül lázadoznak. Én ebben a rendszerben nem vagyok hajlandó részt venni. Úgy gondolom, hogy a tapasztalatomat át kell adnom. Járom az országot, találkozom az énekszakos tanárokkal, próbálunk megoldást találni a problémákra. A tankönyveimet külföldön előszeretettel használják, s várnak nagyon a Kodály-módszerrel.

Király Katalin szerint az alsó tagozatban az alapozás lenne a lényeg. A gyerekeknek itt kellene megtanulniuk, hogy a természeti csoda és a zene mennyire ugyanazt az üzenetet hordozza vizuálisan és hangilag. Ha ezt sikerült a tanárnak elérnie, akkor már egy értékes embert nevelt. A magyar gyerekek lelkileg el fognak sorvadni. Heti egy órában ének-zenét, történetet tanítani, szerzők mintaként szolgáló életéről beszélni nem lehet. Éneklésre pedig már nincs idő.