Szubjektív - Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Egyrészt mert mire kezembe foghattam a regényt, sikerült átrágnom magam Márquez másik leghíresebb alkotásán, a Száz év magányon. Nem hiába írtam, hogy "sikerült átrágnom", akármennyire is szerettem volna, az a történet nem érintett meg, számomra túlságosan elvont volt. Ilyen kezdet után kicsit félve vágtam bele ebbe a műbe, tartottam tőle, hogy csalódni fogok. Nem csalódtam, és tényleg csak azt tudom mondani, nem egyértelműek az érzéseim a regény felé.

Maga a történet Kolumbiában, a századelő és a nagy kolerajárvány idején játszódik, vagyis helyszínében és idejében is egy teljesen más környezetet teremt, európai szemmel talán elég idegen és nehezen felfogható világot is. Florentino Ariza, a kissé csúf külsejű, de finom lelkű postai tisztviselő 14 évesen szerelemre lobban Fermina Dazába. A lány hosszas udvarlás után viszonozza a fiú szerelmét, de gazdag apja ellenzi a kapcsolatot, és hogy megszakítson köztük minden szálat, külföldre citálja őt. Néhány évig még kitartóan leveleznek, ám nem sokkal azután, hogy Fermina Daza visszatér a városba, hozzámegy az egész városban köztiszteletnek örvendő orvoshoz, Juvenal Urbinohoz. Fermina úgy érzi, Florentino Arizahoz fűződő szerelme csak illúzió volt, a férfi azonban kitart szerelme mellett, és több mint ötven évet vár, hogy az orvos halálával újra megvallhassa érzelmeit Ferminának.

Jól kigondolt alapsztori (illetőleg a történet valós alapokon nyugszik, Márquez egyik felmenőjének története ez), éles kanyarokkal megspékelve. Bár a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején között óriási különbségek vannak - egészen más a kettő stílusa -, de azért észrevenni még itt is, hogy vannak elég elvont, túlzó elemek. Kifejezetten az idős (76 éves) Florentino viszonyára gondolok a 14 éves unokahúgával, akivel igen élénk szexuális kapcsolatot folytat. Nos, mondjuk azt, hogy nekem ez elég bizarr volt.

Márquez elméletileg a sírig tartó szerelemről ír, de nekem valahogy az az érzésem, ez a szerelem részben mégis illúzió. Florentino sokkal inkább rajong Fermináért, bálványozza, mindent őérte tesz, csak hogy méltó legyen hozzá. És egész végig a fiatal, hamvas lány képe lebeg előtte, akinek nincs egyetlen egy hibája sem. Azzal, hogy a nő időközben megöregedett, nem nagyon tud mit kezdeni, s bár a jövőért harcol, mintha még mindig a múltban élne. Az egész könyv szerelem-felfogása különösnek mondható, s bár nem csöpögős hollywoodi romantikus klisékkel tarkított, de valamiért mégis a „szerelmes a szerelembe” frázis jut eszembe Florentinoról.

Számomra sokkal inkább érdekes könyv ez, mint lenyűgöző, s bizonyosan nem a legszebb szerelmes regény (kapásból tudnék mondani olyat, amelyben igazibbnak vélem a szerelmet, még ha az eredendően egy nagyon nehéz, és bonyolult dolog is). Mert Márquez úgy hiszem, gyakorlatilag erre akar rávezetni bennünket. Hisz saját bevallása szerint is félve írta meg ezt a történetet: „Csak most volt hozzá bátorságom, hogy négyszáznyolcvan oldalon át a szerelemről írjak és csakis a szerelemről.”

Persze nem csak arról ír, hanem a házasság bonyolultságáról, az emberi kapcsolatokról, a háborúk viszontagságairól, a hűség olykor sajátosan értelmezett fogalmáról, az elmúlásról is.

Ha engem kérdeztek, leginkább az életről tett vallomások a legmegragadóbbak a könyvben. No meg a csodás szavak, amelyekkel képes megragadni az érzelmek mindent elborító kavalkádját. És hogy valóban igaziak-e azok az érzelmek? Arra mindenki maga válaszoljon.