Tragikus buszbaleset - 15 esztendeje 18 fiatal hunyt el

1999. január 24-én a stájer országi Deutschlandsbergnél egy rendkívül kanyargós, de száraz út meredek szakaszán délután 5 óra körül magyar turistákat ért szörnyű baleset.

A meredek lejtőn a Neoplan típusú busz mintegy 100 kilométeres sebességgel száguldott lefelé. A túlélők később elmondták: a sofőr nem tudta sem lefékezni, sem alacsonyabb sebességi fokozatba kapcsolni járművét. Előzni kezdte az előtte haladókat, majd a menetirány szerinti bal oldalon letért az útpadkára, a meredek rézsűn oldalra dőlve sodródott, megpördült a tengelye körül, majd a tetejére zuhant, végül az út menti alpesi ház udvarán egy fának csapódva állt meg.

Az utasok közül többen kizuhantak, kirepültek a buszból. Az osztrák tűzoltók és mentők igyekeztek mindent megtenni a balesetet szenvedőkért.

A buszban a kőszegi Jurisich gimnázium, és a mezőgazdasági középiskola által szervezett sítábor lakói utaztak. Az első napi síelésből igyekeztek a szálláshelyükre.

A deutschlandsbergi buszkatasztrófában 18 fiatal hunyt el. Pénteken rájuk emlékeztek Kőszegen. A gimnázium diáksága az első órán közösen, virággal emlékezett a hajdani diákokra. A baleset egy éves évfordulóján emlékhelyet alakítottak ki a gimnázium parkjában. Tegnap délután rokonok, ismerősök ott gyújtottak gyertyát, oda hoztak virágokat – köztük volt Huber László polgármester is –, s együtt hallgatták Donatin Tamás református lelkész vigasztaló szavait.

Este 6 órakor a Jézus Szíve templomban Harangozó Vilmos esperes-plébános emlékmisét tartott.

Vasárnap délelőtt Deutschlandesbergben lesz emlékmise a templomban. Erre több hozzátartozó személyautóval utazik el, de a kőszegi polgármesteri hivatal és a gimnázium kisbusza is szállít majd rokont, kőszegit.

Tél volt, hó, csend és halál

Némethy Mária jegyzete

Kőszegen járva vannak helyek, amelyek előtt elmenve mindig eszembe jutnak azok a rettenetes, 15 évvel ezelőtti napok. Elsőként a Jézus Szíve Plébániatemplomot említem. A temetés napján hosszú sorok kígyóztak előtte, majd bent is. A baloldali ajtón bemenetünk, a jobbon ki. Néma, részvéttel teli emberek. Egyetlen szó sem hangzott el. Senki nem beszélt, de még csak nem is suttogott, mert olyan letaglózó, döbbenetes volt a látvány. Az a sok fehér koporsó. Aztán ilyen néma volt a csípős hidegben a temetőbe elindult rengeteg ember is, akik utolsó útjukra kísérték az áldozatokat. Másik hely, amely előtt mindig 1999. január 24-ére gondolok Kőszegen, a Strucc Szálló. Üvegablakába egy kedves arcú, jóvágású fiatalember képe volt kitéve. Az egyik áldozaté. Előtte rengeteg gyertya. Égők és már nem égők, csak viaszmaradványok. Néhány virág is. Mert valamit tenni kellett. Kinyilvánítani. Ha mást nem, hát egy szál gyertyát vagy virágot odavinni. A tragédia és a temetés közti napokban többször jártam a városban. A városházán, a gimnáziumon, a szakközépiskolán fekete lobogók voltak, az emberek halkabban beszéltek. Tél volt, hó, csend és halál.