Rock reneszánsz ruhában

Míves zene, változatos műsor, dekoratív jelmezek, gazdag színpadi fény - ennél többet nem is kívánhat egy koncertlátogató, aki már előre pontosan tudja, milyen zenére számíthat. Legfeljebb még annyit, hogy ne kelljen sokat várakoznia a kezdésre. Utóbbiba azonba hiba csúszott ez alkalommal, mert a sorba állás kezdetétől a Blackmores Night első akkordjáig majd három óra telt el - még akkor is sok ez az idő, ha jó félóráig előzenekar foglalta le a színpadot - a nézőket már kevésbé. De, ahogy mondani szokták, megérte. Azoknak a nézőknek egészen biztosan, akik maguk is reneszánsz ruhába bújtak (így kedvezményesen vásárolhattak jegyet) és a pörgősebb számora táncra is pattantak. De az örökké fanyalgók is találtak elég értéket a koncertben, amelynek első és legfontosabb tapasztalata, hogy mennyire elképesztően rokon a brit reneszánsz zene és a huszadik századi brit rock. Szinte csak a zene öltöztete (megjelent a dob, a basszus, szólógitár) a különbség, meg az, hogy mára lerövidültek a darabok. De a melódiák, a harmóniák szinte azonosak.

Ritchie Blackmore komolyzenei végzettségű zenészekkel rakta körül magát, mint egy öregedő középcsatár, aki villámgyors szélsők, kegyetlenül kemény védők karájéban kocog ki a pályára, de előtte a lelkükre kikötötte, hogy a gólokat ő akarja lőni. Ritchie-nek mégsem kellett szégyenkeznie, egy-egy betét erejéig teljesen partnere volt a villámgyors kezű fiatalaknak. És az sem volt túlságosan feltűnő, hogy a színpadon igen mutatós és nagyon kedves Candide - aki valójában elvitte a műsort - hangja kissé erőtlen. A hangtechnikus ahol tudott, segített (effektekkel elúsztatta , a hangerővel trükközött), de Candide hangja igazán akkor szólt jól, ha a háttérben a kitűnő hegedűs lány második szólamot énekelt. De tényleg ez minden, amivel elő lehetett hozakodni a kitűnő produkciót hallgatva.