Gabito napja

Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927 március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz. Kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a család bábaasszonya, Santos Villero a legrosszabb pillanatban vesztette el a fejét. Nála jobban csak Francisca néni vesztette el: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha égne a ház: Fiú! Fiú! És rögtön utána, mint a félrevert harang: Rumot, mert megfullad!

Gabriel García Márquez ma 82 éves. Ha valami csoda folytán - márpedig mikor higgyen az ember a csodákban, ha nem a mágikus realizmus atyjaként emlegetett Márquez születésnapján - kívánhatnék három dolgot, az egyik az lenne, hogy találkozhassak vele. Ma. És ha már csoda, legyen úgy, hogy tökéletesen beszélek spanyolul, mi több, merszem is van megszólalni. Na jó, előtte lehúznék egy pohárka fehér rumot.

Szóval, ott ülnék Mexikóvárosban vagy Párizsban, esetleg a kolumbiai Cartagenában egy kávéház teraszán, és várnék rá. Az egyik, amiben biztos lehetnék, hogy percre pontosan érkezik, hiszen ez a mániája: gyerekkora óta kínosan ügyel rá, hogy soha, sehonnan ne késsen el. És igen, arra is fogadni mernék, hogy fehér lenvászon öltöny lenne rajta, a zakóját gondosan a szék hátára terítené, és miközben leülne a székre, gyűröttes nadrágja alól kivillanna a hófehér bőrcipője.

Ásványvizet kérne, jéggel, engem pedig próbálna lebeszélni a kávéról. Aztán amikor elárulnám, hogy újságíró vagyok, morcosan összehúzná a szemöldökét, és hófehér bajsza alatt elmormogná, hogy az utóbbi években elege lett a firkászokból. Szerencsémre aztán kiderülne, hogy magyar vagyok, az általa oly nagyra tartott Bartók hazájából való, így hirtelen azzal a vicces ötlettel állna elő, hogy ha elénekelek neki egy magyar népdalt, hajlandó szemet hunyni foglalkozásom felett. Tiszán innen, Dunán túl, túl a Tiszán van egy juhász nyájastul, énekelném zavartan, és ő visszakérdezne, mi az a nyáj, rólam meg folyna a víz, hogy is magyarázzam el spanyolul... Látva zavaromat olyannyira megsajnálna, hogy megengedné, hogy faggassam egy kicsit. Legelőször a sárga virágokról kérdezném. Hogy még mindig van-e sárga rózsa az asztalon, amikor ír, vagy felesége, Mercedes néha már megfeledkezik az írás számára elengedhetetlen kellékről. Megkérdezném azt is, miért pont a sárga. Ő megvonná a vállát, és lazán azt felelné: amíg vannak sárga virá-gok, addig semmi rossz nem történhet velem. És elárulná, hogy a sárga árnyalatai közül egy különösen közel áll a szívéhez: a Karib-tenger sárgája, délután háromkor, Jamaicából nézve...

Persze kérdezném a paváról is. A venezuelaiak hívják így azt a baljós hatást, amit bizonyos tárgyaknak tulajdonítanak. Márquez - aki makacsul hiszi, hogy a rossz ízlés és a balszerencse kéz a kézben járnak - szerint ilyen az akvárium, a művirág, a selyemkendő. Meg persze, ha valaki zokniban szeretkezik. No és az ünnepi öltözékek. Mint például a frakk. Meg is fogadta: soha nem vesz fel frakkot. A Nobel-díj átadásán is nagy feltűnést keltett, amikor a hófehér Karib-tenger parti viseletben, a guayabera-ingben jelent meg, kezében egy szál sárga rózsával.

Kérném, meséljen a gyerekkoráról, a nagyszülei aracatacai házában bolyongó kísértetekről, a villamosozással múlatott régi vasárnapokról, a barranquillai bordélyházakban töltött éjszakákról, és arról, hogy él ma. De sajnos, még mielőtt a szemközti templom harangja jelezné a három órát, ő udvariasan elköszönne, mondván: mindennap ilyenkor ebédel, és ma különösen fogára való étel lesz: rákleves. Feliz Cumpleanos, Gabito! - kiáltanám utána, hiszen mégiscsak azért mentem, hogy felköszöntsem.