Cseresznyéskert a Weöres Sándor Színházban

(...) Mennyit nevetnek, és mennyit sírnak. (...) A tárgyak, melyek körülveszik őket, a fehér terítővel borított gyermekasztalka, a kisszékek, melyekre a felnőttek is leülnek, a baba a szekrény tetején, mind szereplők (...), az a régi szoba is, melyet a belépő földbirtokosnő oly sóvár áhítattal néz meg, mintha magához akarná ölelni, s meg akarná állítani az idő múlását (...) , írta Kosztolányi Dezső 1925 május 23-án a Pesti Hírlapban Sztanyiszlavszkijék, a moszkvai Művész Színház tagjai budapesti Cseresznyéskert-vendégjátékáról. A világ Csehov-játszását így vagy úgy, de máig befolyásolja az ősforrás : a Művész Színház hagyománya. Jordán Tamás pedig láthatóan arra törekedett, hogy szép és klasszikus Csehov-előadást vigyen színre a hagyományait éppen megalapozó Weöres Sándor Színházban. Csak semmi trükk.

A rendező Morcsányi Géza mai fordításával dolgozik, amely minden fölösleges - a különben szép és feszes fordítást létrehozó Tóth Árpád által ráaggatott - díszítést leszed a szövegről. Csehov színdarabja olyan, mint egy gyönyörűen és nagyon pontosan megszerkesztett költemény vagy szimfónia. Vagy tükör-rendszer. A cím - a hagyomány és a jó hangzás nevében - természetesen a Morcsányi-fordításban is marad. Talán csak egyetlen apróság miatt sajnálhatjuk, hogy a meggy helyét a magyarban a cseresznye vette át: a meggy mintha önmagában közelebb vinne annak magyarázatához, hogy a Cseresznyéskert miért - komédia. (Csehov kortársai például egyáltalán nem tudták mire vélni a műfaji megjelölést. Innen van az a - ma már elhaló - hagyomány is, hogy a Cseresznyéskert nem más, mint az elveszett paradicsomot, édenkertet sirató lassú, szomorú hattyúdal.) Szóval a meggy. Ha innen nézem, édes; ha onnan nézem, savanyú. 

Ha innen, tragédia; ha onnan, komédia, sőt: bohózat. Ha innen, súlyos, mélybe húzó kő; ha onnan, habkönnyű cseresznyevirág. Ha innen nézem, Ranyevszkaja; ha onnan nézem, Dunyása. (Két delikát nő: a színe és visszája.) Ha innen nézem, Gajev; ha onnan, Firsz. (Az egyik tényleg süket, a másik szimbolikusan az; mindkettő a saját világába zárva.) Ha innen, Lopahin; ha onnan, Trofimov. Ha amonnan, Jása. (Az egyik a munkáról beszél, a másik dolgozik. És mindkettő félszeg. A harmadik csak kapaszkodik, kapaszkodik. Mindegyik alatta, fölötte a szerelemnek.) Ha innen nézem, Sarlotta; ha onnan, Szimeonov-Piscsik. (Sarlotta varázsol, Szimeon-Piscsik ölébe bankók hullnak.)

Ha innen, vadonatúj nyaraló; ha onnan, a régi-szép ház a birtokon. Ez már a szombathelyi előadás fából készült díszlete (tervezte: Takács Lilla), amelynek lambériás előtere mintha a leendő nyaralók praktikumát - esetleg a cseresznyefák sorát - idézné, miközben a színpad hátterében Ranyevszkajáék házának szecessziós-költői szépsége látszik. Kár, hogy a csörfös Dunyása - Bálint Éva - már az első jelenetben ablakokat nyitogat (ha belsőket is), így a Várja - Péter Kata - által hamarosan előidézett mágikus pillanat veszít a jelentőségéből. Pedig szép, amikor a zárt és szigorú, álladóan menni készülő, mindig tevékenykedő Várja (aki Ánya brossát is azonnal méhecskének nézi) kinyitja az ablakot (a színpad szélén elhúzza a tüllfüggönyt), és kinyíló arcát odanyújtja a reggeli fénynek és a virágzó életnek.

Csak akkor létezhet ez a szecessziós szépség Ranyevszkajáék házában, ha úgy működik, mint a Buendíák eldugott kis szobája G. G. Marquez regényében: (...) az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját. Ennek a balesetnek okozói és elszenvedői a könnyelmű, tékozló, mindent elengedő, leejtő Ranyevszkajáék. Hiszen ahol minden ugyanúgy van, ahogy volt - ott pusztulás van. A közönség valószínűleg olyannak látja a gyerekszobát, amilyennek Ranyevszkaja látja, akarja látni: szépnek. És ha csak álmodom, mondja különös, telített hangon, gyerekes, kacér, fölkunkorodó hangsúllyal Ljubov Andrejevna szerepében Tóth Ildikó az első felvonásban: a gyerekszéken ül, tenyerével eltakarja az arcát, és kinéz ujjainak rácsain. Mint amikor a kisgyerek bújócskát játszik: azt hiszi, ha ő nem lát, őt se látja senki. Ezt a játékot játssza - játsszák Ranyevszkajáék - az utolsó percig. Közben pontosan tudják, hogy mi történik velük. Ánya - Csonka Szilvia - röpköd, mint egy kis pillangó, aztán az első adandó alkalommal a kifizetetlen kamatokról beszél.

A Cseresznyéskert egyik főszereplője az idő. Hány óra? , hangzik el már a legelső megszólalásban; ki más kérdezné, mint Lopahin. (És Ranyevszkajáék késnek.) Jermolaj Lopahin az előadás kulcsfigurája - és az időt, meg önmagát, meg a szépséget, meg az élet értelmét kergető, folyton Ranyevszkaja körül hadonászó fiatal és gazdag jobbágyivadék-kereskedő szerepében Czapkó Antalnak sikerül elérnie, hogy a harmadik felvonás báli jelenetében megállítsa a színházi pillanatot: Ki vette meg? Én. A telített, néma nézőtéri csöndben csak a kibotorkáló öreg Firsz - Szabó Tibor - botjának kopogása hallatszik: mintha már vágnák a cseresznyefákat.

Aztán következik a ketrece rácsait rázó nagyvad zokogó örömtánca: Te atyaúristen, a cseresznyéskert az enyém! Közben Lopahin eltakarja az arcát - körülbelül úgy, mint Ranyevszkaja az elején. Alszom, ez csak álmomban van, úgy látszik...

De hát az élet - álom. Vagy az álom - élet. Attól függ, honnan nézzük.