Na, haladjunk!

A Weöres Sándor Színház január 16-án bemutatott nyitó előadása, a 9700 szerencsés csillagzat alatt született: mintha benne sűrűsödne össze - aztán robbanna föl sziporkázva estéről estére - az a sok energia, akarat, jóérzés és napfényes tehetség, amely Szombathely legelső, állandó társulattal bíró kőszínházát végre létrehozta. (A plutónium ehhez képest semmi. De hát nem is a plutónium mozgatja a Jordán Tamás lokálisan fixált időgépét - hanem a színház. Ez benne a legszebb.) Péter Kata - az előadás zseniális átváltozó művésze - egyszer azt mondta, hogy hasonlót korábban még soha, sehol nem tapasztalt: tulajdonképpen minden egyes 9700-előadás fogadtatása olyan, mintha premier volna. Talán azért, mert a 9700 mindenestül a színház lényegét mutatja föl: egészen konkrétan nekünk és rólunk beszél, táncol, énekel - a színdarab alapját valós szombathelyi események, a városhoz köthető figurák képezik -; de közben nem mond le a csodáról sem. Sőt.

Virginia Woolf Orlando című tűzijátékos regényének címszereplője az Erzsébet-kori Angliából eljut egészen a 20. századig: közben sokat utazik, érdekes emberekkel találkozik, és nemcsak időben-térben mozog szabadon, hanem egyszer csak - bár talán nem is olyan váratlanul - fogja magát, és fiúból lánnyá változik: nemesifjúként látjuk először, és férjét hazaváró feleségként vehetünk tőle búcsút. Hasonló bűvöletet valósít meg játszi könnyedséggel - miközben persze működteti a színpadi technikát - a 9700, amelynek valahonnan annyira, de annyira ismerős (köz)szereplői vérmérsékletüknek megfelelő ütemben és hangulatban vállalkoznak az időutazásra. A korlátoknak fittyet hányó fikció és a valóság - Egressy Zoltánnak és Dömötör Tamásnak; meg persze az adakozó kedvű Claudius császárnak köszönhetően - végig olyan ügyesen incselkedik egymással, hogy mire az előadás véget ér, újra és újra létrejön maga a színház. A 9700 Szombathely mitológiáját foglalja össze: a szerzőkben mai Homéroszokat, vagy inkább Szophoklészeket, de még inkább Arisztophanészeket tisztelhetünk, a színészi játékban pedig maga a közösség tükröződik. A 9700-ban ráadásul minden társulati tag színre lép: Bálint Éva, Czapkó Antal, Czukor Balázs, Csonka Szilvia, Endrődy Krisztián, Horváth Ákos, Kálmánchelyi Zoltán, Kelemen Zoltán, Kiss Mari, Németh Judit, Orosz Róbert, Péter Kata, Szabados Mihály, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán, Trokán Péter, Vass Szilárd, Vlahovics Edit. Plusz Jordán Tamás igazgató. Plusz a növendékek. Plusz a zenészek.

Kis szerencsével még be lehet szállni az időgépbe. Talán akadnak, akik az utóbbi hónapokban kicsit el is kényelmesedtek : maga a tudat olyan megnyugtató, hogy nem kell futni az előadások után, elvégre most már nálunk is bérletrendszer van; minden este nyitva tart a színház. A látszat azonban csalhat: még csak most kezdődött, és már véget is ér az évad. Nem árt sietni! Ami meg a HEMO-épület közelgő átépítését illeti: Csepreghy-Trokán (SzoSzeTeVa-bizottság) nyomán csak azt mondhatjuk: Na, haladjunk! Haladjunk.