Percossa: nagyszerű ritmusszínház az MMIK-ban

A Percossa produkció ezt mind tudta nyújtani. A négy holland ütős fiatalember úgy szórakoztat, hogy nem hagy békén ülni a székeinkben, hanem magával ragad, sodor, megmozgat, felüdít, megdúdoltat, a néző ténylegesen új életre kel.

És hogy el is kel ez a fajta élmény, azt bizonyítja, hogy a közönség hétfőn este állva tapsolta hosszan a dobos fiúkat. Csak félház volt (mindenki sajnálhatja, aki nem jött el), de az a félház ember felejthetetlen estét kapott.

A műsor első felében mozgásszínház volt, a fiatalemberek a saját testükön is muzsikáltak; a másik felében instrumentális zenével varázsoltak. És persze sok humorral, szellemességgel, poénnal. Tudják ők, hogy látvány kell, cirkusz kell, füst meg fények, de ugyanakkor nagyon magasszintű tudással dolgoznak, tisztán hívják elő ütőhangszereikből és koreográfiáikból a legjobbat, tökéletesen egymáshoz hangolódva. Olyan fergeteges lüktetéssé képesek felpörgetni a dobolást, hogy valószínűtlen, valaha is lecsendesedik-e, de a kellő dramaturgiai pillanatban váratlanul mégis szelíd kopogássá változik a vad dörömbölés . Finoman pihentetik az idegrendszerünket, de csak azért, hogy újra belendüljenek, s folytatódjék a mutatvány. Akárha bennszülötteket látnánk. Talán bennük lenne hasonló elszántság, lendület és hevület ahhoz, hogy az eksztázisig vigyék a pörgetést, magukat és minket. Táncolni kéne, táncolni vadul, karokat lengetve, nem üldögélni illendő módon. Mire ez végigfut az emberen (ezt is tudják jól, hiszen ők futtatják az érzést), már táncoltatnak is - ültő helyünkben: karokat a magasba, fel-le, tapsoljunk, tapsoljunk, vegyük át a ritmust, és a közönség boldogan átveszi, együtt él e tomboló lázadással. És azzal a tanulsággal, hogy ebben az egyszerre félelmetes és felszabadító ritmus-zenében meg is kell tudni állni: komoly fizikai teljesítmény a több mint kétórás koncertet végigütni , akár fémhordókat lengetve-verve, akár egyszerre négy (összesen nyolc) dobon dobolva.

A Percossa végigvezetett minket a zene sokféleségén. Hallottunk afrikai ritmusokat, az ausztrál népzene hipnotikus duruzsolását, vagy éppen tüzes latin muzsikát, amely mielőtt giccsbe fordult volna karikatúrává vált. A sokféleségbe belefért a metalofon csengő hangja, a fűrészmuzsika, a cintányéros dobszerkók zaja , a sámándob, a mennydörgés, az öngyújtók csettintgetése. És részünkről a nevetés, a nevetés, a felszabadító nevetés...

A Percossa produkció ezt mind tudta nyújtani. A négy holland ütős fiatalember úgy szórakoztat, hogy nem hagy békén ülni a székeinkben, hanem magával ragad, sodor, megmozgat, felüdít, megdúdoltat, a néző ténylegesen új életre kel.

És hogy el is kel ez a fajta élmény, azt bizonyítja, hogy a közönség hétfőn este állva tapsolta hosszan a dobos fiúkat. Csak félház volt (mindenki sajnálhatja, aki nem jött el), de az a félház ember felejthetetlen estét kapott.

A műsor első felében mozgásszínház volt, a fiatalemberek a saját testükön is muzsikáltak; a másik felében instrumentális zenével varázsoltak. És persze sok humorral, szellemességgel, poénnal. Tudják ők, hogy látvány kell, cirkusz kell, füst meg fények, de ugyanakkor nagyon magasszintű tudással dolgoznak, tisztán hívják elő ütőhangszereikből és koreográfiáikból a legjobbat, tökéletesen egymáshoz hangolódva. Olyan fergeteges lüktetéssé képesek felpörgetni a dobolást, hogy valószínűtlen, valaha is lecsendesedik-e, de a kellő dramaturgiai pillanatban váratlanul mégis szelíd kopogássá változik a vad dörömbölés . Finoman pihentetik az idegrendszerünket, de csak azért, hogy újra belendüljenek, s folytatódjék a mutatvány. Akárha bennszülötteket látnánk. Talán bennük lenne hasonló elszántság, lendület és hevület ahhoz, hogy az eksztázisig vigyék a pörgetést, magukat és minket. Táncolni kéne, táncolni vadul, karokat lengetve, nem üldögélni illendő módon. Mire ez végigfut az emberen (ezt is tudják jól, hiszen ők futtatják az érzést), már táncoltatnak is - ültő helyünkben: karokat a magasba, fel-le, tapsoljunk, tapsoljunk, vegyük át a ritmust, és a közönség boldogan átveszi, együtt él e tomboló lázadással. És azzal a tanulsággal, hogy ebben az egyszerre félelmetes és felszabadító ritmus-zenében meg is kell tudni állni: komoly fizikai teljesítmény a több mint kétórás koncertet végigütni , akár fémhordókat lengetve-verve, akár egyszerre négy (összesen nyolc) dobon dobolva.

A Percossa végigvezetett minket a zene sokféleségén. Hallottunk afrikai ritmusokat, az ausztrál népzene hipnotikus duruzsolását, vagy éppen tüzes latin muzsikát, amely mielőtt giccsbe fordult volna karikatúrává vált. A sokféleségbe belefért a metalofon csengő hangja, a fűrészmuzsika, a cintányéros dobszerkók zaja , a sámándob, a mennydörgés, az öngyújtók csettintgetése. És részünkről a nevetés, a nevetés, a felszabadító nevetés...

És hogy el is kel ez a fajta élmény, azt bizonyítja, hogy a közönség hétfőn este állva tapsolta hosszan a dobos fiúkat. Csak félház volt (mindenki sajnálhatja, aki nem jött el), de az a félház ember felejthetetlen estét kapott.

A műsor első felében mozgásszínház volt, a fiatalemberek a saját testükön is muzsikáltak; a másik felében instrumentális zenével varázsoltak. És persze sok humorral, szellemességgel, poénnal. Tudják ők, hogy látvány kell, cirkusz kell, füst meg fények, de ugyanakkor nagyon magasszintű tudással dolgoznak, tisztán hívják elő ütőhangszereikből és koreográfiáikból a legjobbat, tökéletesen egymáshoz hangolódva. Olyan fergeteges lüktetéssé képesek felpörgetni a dobolást, hogy valószínűtlen, valaha is lecsendesedik-e, de a kellő dramaturgiai pillanatban váratlanul mégis szelíd kopogássá változik a vad dörömbölés . Finoman pihentetik az idegrendszerünket, de csak azért, hogy újra belendüljenek, s folytatódjék a mutatvány. Akárha bennszülötteket látnánk. Talán bennük lenne hasonló elszántság, lendület és hevület ahhoz, hogy az eksztázisig vigyék a pörgetést, magukat és minket. Táncolni kéne, táncolni vadul, karokat lengetve, nem üldögélni illendő módon. Mire ez végigfut az emberen (ezt is tudják jól, hiszen ők futtatják az érzést), már táncoltatnak is - ültő helyünkben: karokat a magasba, fel-le, tapsoljunk, tapsoljunk, vegyük át a ritmust, és a közönség boldogan átveszi, együtt él e tomboló lázadással. És azzal a tanulsággal, hogy ebben az egyszerre félelmetes és felszabadító ritmus-zenében meg is kell tudni állni: komoly fizikai teljesítmény a több mint kétórás koncertet végigütni , akár fémhordókat lengetve-verve, akár egyszerre négy (összesen nyolc) dobon dobolva.

A Percossa végigvezetett minket a zene sokféleségén. Hallottunk afrikai ritmusokat, az ausztrál népzene hipnotikus duruzsolását, vagy éppen tüzes latin muzsikát, amely mielőtt giccsbe fordult volna karikatúrává vált. A sokféleségbe belefért a metalofon csengő hangja, a fűrészmuzsika, a cintányéros dobszerkók zaja , a sámándob, a mennydörgés, az öngyújtók csettintgetése. És részünkről a nevetés, a nevetés, a felszabadító nevetés...

És hogy el is kel ez a fajta élmény, azt bizonyítja, hogy a közönség hétfőn este állva tapsolta hosszan a dobos fiúkat. Csak félház volt (mindenki sajnálhatja, aki nem jött el), de az a félház ember felejthetetlen estét kapott.

A műsor első felében mozgásszínház volt, a fiatalemberek a saját testükön is muzsikáltak; a másik felében instrumentális zenével varázsoltak. És persze sok humorral, szellemességgel, poénnal. Tudják ők, hogy látvány kell, cirkusz kell, füst meg fények, de ugyanakkor nagyon magasszintű tudással dolgoznak, tisztán hívják elő ütőhangszereikből és koreográfiáikból a legjobbat, tökéletesen egymáshoz hangolódva. Olyan fergeteges lüktetéssé képesek felpörgetni a dobolást, hogy valószínűtlen, valaha is lecsendesedik-e, de a kellő dramaturgiai pillanatban váratlanul mégis szelíd kopogássá változik a vad dörömbölés . Finoman pihentetik az idegrendszerünket, de csak azért, hogy újra belendüljenek, s folytatódjék a mutatvány. Akárha bennszülötteket látnánk. Talán bennük lenne hasonló elszántság, lendület és hevület ahhoz, hogy az eksztázisig vigyék a pörgetést, magukat és minket. Táncolni kéne, táncolni vadul, karokat lengetve, nem üldögélni illendő módon. Mire ez végigfut az emberen (ezt is tudják jól, hiszen ők futtatják az érzést), már táncoltatnak is - ültő helyünkben: karokat a magasba, fel-le, tapsoljunk, tapsoljunk, vegyük át a ritmust, és a közönség boldogan átveszi, együtt él e tomboló lázadással. És azzal a tanulsággal, hogy ebben az egyszerre félelmetes és felszabadító ritmus-zenében meg is kell tudni állni: komoly fizikai teljesítmény a több mint kétórás koncertet végigütni , akár fémhordókat lengetve-verve, akár egyszerre négy (összesen nyolc) dobon dobolva.

A Percossa végigvezetett minket a zene sokféleségén. Hallottunk afrikai ritmusokat, az ausztrál népzene hipnotikus duruzsolását, vagy éppen tüzes latin muzsikát, amely mielőtt giccsbe fordult volna karikatúrává vált. A sokféleségbe belefért a metalofon csengő hangja, a fűrészmuzsika, a cintányéros dobszerkók zaja , a sámándob, a mennydörgés, az öngyújtók csettintgetése. És részünkről a nevetés, a nevetés, a felszabadító nevetés...

A műsor első felében mozgásszínház volt, a fiatalemberek a saját testükön is muzsikáltak; a másik felében instrumentális zenével varázsoltak. És persze sok humorral, szellemességgel, poénnal. Tudják ők, hogy látvány kell, cirkusz kell, füst meg fények, de ugyanakkor nagyon magasszintű tudással dolgoznak, tisztán hívják elő ütőhangszereikből és koreográfiáikból a legjobbat, tökéletesen egymáshoz hangolódva. Olyan fergeteges lüktetéssé képesek felpörgetni a dobolást, hogy valószínűtlen, valaha is lecsendesedik-e, de a kellő dramaturgiai pillanatban váratlanul mégis szelíd kopogássá változik a vad dörömbölés . Finoman pihentetik az idegrendszerünket, de csak azért, hogy újra belendüljenek, s folytatódjék a mutatvány. Akárha bennszülötteket látnánk. Talán bennük lenne hasonló elszántság, lendület és hevület ahhoz, hogy az eksztázisig vigyék a pörgetést, magukat és minket. Táncolni kéne, táncolni vadul, karokat lengetve, nem üldögélni illendő módon. Mire ez végigfut az emberen (ezt is tudják jól, hiszen ők futtatják az érzést), már táncoltatnak is - ültő helyünkben: karokat a magasba, fel-le, tapsoljunk, tapsoljunk, vegyük át a ritmust, és a közönség boldogan átveszi, együtt él e tomboló lázadással. És azzal a tanulsággal, hogy ebben az egyszerre félelmetes és felszabadító ritmus-zenében meg is kell tudni állni: komoly fizikai teljesítmény a több mint kétórás koncertet végigütni , akár fémhordókat lengetve-verve, akár egyszerre négy (összesen nyolc) dobon dobolva.

A Percossa végigvezetett minket a zene sokféleségén. Hallottunk afrikai ritmusokat, az ausztrál népzene hipnotikus duruzsolását, vagy éppen tüzes latin muzsikát, amely mielőtt giccsbe fordult volna karikatúrává vált. A sokféleségbe belefért a metalofon csengő hangja, a fűrészmuzsika, a cintányéros dobszerkók zaja , a sámándob, a mennydörgés, az öngyújtók csettintgetése. És részünkről a nevetés, a nevetés, a felszabadító nevetés...

A műsor első felében mozgásszínház volt, a fiatalemberek a saját testükön is muzsikáltak; a másik felében instrumentális zenével varázsoltak. És persze sok humorral, szellemességgel, poénnal. Tudják ők, hogy látvány kell, cirkusz kell, füst meg fények, de ugyanakkor nagyon magasszintű tudással dolgoznak, tisztán hívják elő ütőhangszereikből és koreográfiáikból a legjobbat, tökéletesen egymáshoz hangolódva. Olyan fergeteges lüktetéssé képesek felpörgetni a dobolást, hogy valószínűtlen, valaha is lecsendesedik-e, de a kellő dramaturgiai pillanatban váratlanul mégis szelíd kopogássá változik a vad dörömbölés . Finoman pihentetik az idegrendszerünket, de csak azért, hogy újra belendüljenek, s folytatódjék a mutatvány. Akárha bennszülötteket látnánk. Talán bennük lenne hasonló elszántság, lendület és hevület ahhoz, hogy az eksztázisig vigyék a pörgetést, magukat és minket. Táncolni kéne, táncolni vadul, karokat lengetve, nem üldögélni illendő módon. Mire ez végigfut az emberen (ezt is tudják jól, hiszen ők futtatják az érzést), már táncoltatnak is - ültő helyünkben: karokat a magasba, fel-le, tapsoljunk, tapsoljunk, vegyük át a ritmust, és a közönség boldogan átveszi, együtt él e tomboló lázadással. És azzal a tanulsággal, hogy ebben az egyszerre félelmetes és felszabadító ritmus-zenében meg is kell tudni állni: komoly fizikai teljesítmény a több mint kétórás koncertet végigütni , akár fémhordókat lengetve-verve, akár egyszerre négy (összesen nyolc) dobon dobolva.

A Percossa végigvezetett minket a zene sokféleségén. Hallottunk afrikai ritmusokat, az ausztrál népzene hipnotikus duruzsolását, vagy éppen tüzes latin muzsikát, amely mielőtt giccsbe fordult volna karikatúrává vált. A sokféleségbe belefért a metalofon csengő hangja, a fűrészmuzsika, a cintányéros dobszerkók zaja , a sámándob, a mennydörgés, az öngyújtók csettintgetése. És részünkről a nevetés, a nevetés, a felszabadító nevetés...

A Percossa végigvezetett minket a zene sokféleségén. Hallottunk afrikai ritmusokat, az ausztrál népzene hipnotikus duruzsolását, vagy éppen tüzes latin muzsikát, amely mielőtt giccsbe fordult volna karikatúrává vált. A sokféleségbe belefért a metalofon csengő hangja, a fűrészmuzsika, a cintányéros dobszerkók zaja , a sámándob, a mennydörgés, az öngyújtók csettintgetése. És részünkről a nevetés, a nevetés, a felszabadító nevetés...

A Percossa végigvezetett minket a zene sokféleségén. Hallottunk afrikai ritmusokat, az ausztrál népzene hipnotikus duruzsolását, vagy éppen tüzes latin muzsikát, amely mielőtt giccsbe fordult volna karikatúrává vált. A sokféleségbe belefért a metalofon csengő hangja, a fűrészmuzsika, a cintányéros dobszerkók zaja , a sámándob, a mennydörgés, az öngyújtók csettintgetése. És részünkről a nevetés, a nevetés, a felszabadító nevetés...