Megnyílt Dóczi László emlékkiállítása Szombathelyen

- Kilenc évvel ezelőtt, 2004-ben álltunk itt a képtár másik termében Dóczi Lászlóval, egyéni gyűjteményes kiállítása megnyitóján. Akkor a 60 éves mestert köszöntöttük, s nem sejtettük, hogy következő kiállítása már emlékkiállítás lesz. Az idén lett volna 70 éves Szombathely és Vas megye egyik legjelentősebb festője. Ez a tárlat tisztelettel adózik művészetének és személyének - mondta dr. Zsámbéky Monika művészettörténész, a képtár munkatársa a megnyitón: bevezetőképpen a köszöntőhöz, amelyben nagy körültekintéssel és alapossággal - mintegy „belülről" - foglalta össze Dóczi László életpályáját, a pálya jelentőségét.

Mint mondta, a művész Zalaegerszeg szülötte volt, életének nagyobb része Szombathelyhez köti: mindkét megye (Vas és Zala) a magáénak tudhatja, hiszen szombathelyi évei alatt is szívesen töltötte a nyarakat a dedesi (Zalalövő szomszédságában) falusi házban.

Magyar-rajz szakos tanárként (a pezsgő képzőművészeti életet vonzó pécsi főiskolán diplomázott) Tófejen és Zalalövőn tanított, aztán 1971 és 1974 között elvégezte a rendkívüli művésztanár szakot a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Ekkor kapott meghívást a szombathelyi tanárképzőre, ahol aztán harmincegy évet töltött el a rajz tanszéken: generációk kerültek ki a keze alól.

Dóczi László emlékkiállítása : a nagy érdeklődéssel kísért megnyitó a Szombathelyi Képtárban. Fotó: Benkő Sándor

Zsámbéky Monika hangsúlyozta: Dóczi László művészete a „rejtőzködő értékek" közé tartozik: bár a nyolcvanas évektől folyamatosan részt vett kiállításokon, nem volt „nyüzsgő" alkat, nem menedzselte magát - csak elfogadta a felkéréseket. Ebből következik, hogy befelé forduló, visszahúzódó, csöndes alkotóként állandó töprengésben szűrte át saját világán a külvilágból érkező impulzusokat. A valóság elemeit transzformáló, új dimenziókba helyező felfogása Vajda Lajoshoz és más szentendrei művészekhez rokonítja, kialakítva a csak rá jellemző, egyéni „dóczis" formanyelvet. A görög-római mitológia és a biblikus utalások mellett gyakran jelennek meg képein a régi falusi világ letűnt emlékei: ezek között érezte jól magát a dedesi házban, ezeket - a kemencétől a mángorlóig - emelte be művészetébe, az örökkévalóságba.

Zsámbéky Monika úgy látja, annak oka, hogy Dóczi Lászlót egyedi formanyelve, kivételes képi látásmódja - bizonyos esetekben Bartha Lászlóéval vetekedő kvalitásai - nem tették szélesebb körben ismertté és elismertté, a Budapesttől való távolságban, elzártságban keresendő.

A művészettörténész kitért arra is, hogy a kiállítás rendezőelvéül nem az időrendiséget választotta, inkább témák, hangulatok, színeffektusok vezették. Így került a „nyitó helyre" a Kemence és a Sütő - mint a falusi ház meghatározó, központi része.

Végül pedig: „Kedves Tanár, kedves László, köszönjük ezeket a képeket, jó előttük megállni és elmerülni bennük. A Művész úrnak pedig azt kívánjuk, élvezze most már szemtől szembe az angyalok és égi madarak társaságát!"

A közönségnek meg nincs más dolga, tényleg elmerülni ebben a „dóczis" világban.