Amikor a dalárda színre lépett

1863. június 25-én a vármegyeháza dísztermében hangversenyt adott a korszak híres, országjáró énekesnője Hollósy Kornélia. Ez fontos nap a város művelődéstörténetében, mert ezen a koncerten mutatkozott be a 19. századi Szombathely reprezentatív kórusa, ahogy akkoriban nevezték dalárdája, a Szombathelyi Dalárda, amely németországi példák nyomán szólaltatta meg itthon is a férfi négyszólamú dalokat.

A dalárdák országszerte a polgári életformával kialakuló hangversenykultúra megalapozói voltak. Társadalmi egyenlőséget hirdettek a dalárdán belül. Egy visszaemlékezés szerint a társasélet élénkítésére alapított kórusok teremtették és honosították meg azokat a társadalmi eseményeket - óévbúcsúztatókat, farsangi „álczás tánczvigalmakat" -, majálisokat, amelyek az év várva várt eseményei voltak, hiszen itt találkozhattak a családok, alkalmat adva a társkeresésre is. A dalárdák alapították az első zeneiskolákat is dalosaik utánpótlására. (Egyesületi fönntartásúak voltak, akár a szombathelyi Bartók Béla Zeneiskola előzménye). Ha jó évei voltak a kórusnak, jól működött az iskola is, ha a dalárda csak alszik - így panaszolták a rosszabb időszakokat -, akkor természetesen iskolájuk is működésképtelenné vált.

Egy művelt város nem lehet meg dalárda nélkül. Csoportkép a hőskorból, tisztelettel az elődöknek

A dalárdák, így a szombathelyi is, a társadalmi haladás szolgálatába álltak oly módon is, hogy az anyanyelv ápolását - magyar szerzők darabjainak megszólaltatását - tűzték zászlajukra. Ennek érdekében pályázatokat írtak ki új dalok alkotására, 1867-től pedig rendszeresen megrendezték az országos dalostalálkozókat. Igaz, ezeken a találkozókon a szombathelyiek csak ritkán vettek részt, bizonyára a nagy távolság miatt, hiszen jobbára az alföldi és erdélyi városok adtak helyet az első évtizedekben ezeknek az összejöveteleknek. Évtizedek múlva persze Szombathely sem maradt ki a rendező városok sorából. 1905-ben a megyeszékhely adott otthont a XIV. találkozónak. A következőre csak 30 év múlva, 1936-ban került sor. Ekkor Liszt Ferencre emlékeztek a dalosok halálának 50. évfordulója alkalmából. Az előzetes sajtóhírek szerint hatezer énekest vártak a városba. 1938-ban országos munkásdalostalálkozó okozott politikai polémiát.

A szombathelyi kóruskultúra történetéhez még egy adalék: A nyugati végeken élő énekesek elégedetlenek voltak az országos dalosszövetség munkájával, ezért 1894-ben megalakították - és egyúttal elsőként meg is rendezték Szombathelyen találkozóját - a Dunántúli Dalosszövetséget, amely az első világháborúig két évente szervezte találkozóit a dunántúli, jobbára nyugat-dunántúli városokban. Az első két találkozó azért is fontos adaléka a város művelődéstörténetének, mert mindkét esetben a szó szoros értelmében a lakossággal közösen rendezték meg a dalosünnepet. Jelesül, nem volt elég szálláshely a vendégek elhelyezésére, ezért a lakosságot kérték a szervezők, hogy otthonukban fogadjanak egy-egy vendéget. A fiatalok pedig az ünnepi ceremóniák (a kórusok fölvezetése, vendégek kísérése) fontos közreműködői lettek. A Szombathelyi Dalárda képviselte a város reprezentatív kórusát a századfordulóig. Ekkorra már több együttes is működött, így a vasutasok Haladás Kórusa, az iparosok Iparosdalárdája és egyesületi alkalmi kórusok mellett évtized múlva a jeles városi mérnök, Bodányi Ödön női Pacsirta Kórusa.

A Dalárda műsoraiban jelentek meg az első helyi hangszeres szólisták, alkalmi kamaraegyüttesek, elsősorban a Henne család érdemének köszönhetően. De folyamatosan megjelentek az első országjáró szólisták is: 1861-ben a világjáró Reményi Ede, aki a város első díszpolgári címét is megkapta. 1877-ben egy másik világhíresség, a spanyol hegedűs Sarasate, akinek darabjait rendszeresen játszotta Koncz János, városunk fia. 1900-ban a később világhírű, akkor 20 éves igen csinos hegedűs, Jan Kubelik koncertjén tapsolták szét kesztyűiket a hölgyek. A dalárdában képviselve volt a város társadalmának minden rétege. Az elnöki tisztet magas rangú hivatali személyek - jobbára a jogi végzettségű urak (bírósági elnökök, polgármesterek) köréből - töltötték be. A választmányban pedig a művelt iparosok, kereskedők és tanítók kaptak feladatot. Utóbbiak alkották a működő tagságot, azaz az énekeseket. Belőlük viszont folytonosan hiány volt. Főleg a fiatalok nem akartak részesei lenni az éneklés örömének. A Szombathelyi Dalárdát (számos hasonló együtteshez hasonlóan) sem kímélte az élő szervezetekre jellemző egyszer fenn, másszor lenn állapot. Megható az a törekvés, amely néhány értelmiségi férfiút - például a jeles levéltárost, Balogh Gyulát és néhány újságírót, Rusa Kálmánt és a névtelenül megszólalókat - jellemzett: hogy mennyire fontosnak tartották a dalárda létét a század 1860-as 70-es évtizedeiben. Rendszeresen elemezték kudarcaik okát, hiszen véleményük szerint egy művelt, modern város nem lehet meg dalárda nélkül.

Az persze bizonyosnak látszik, ha rátermett karmester (Strancz Gusztáv, rövid ideig egy Müller nevű színházi karnagy, a századfordulótól évtizedekig Kreutterer Antal) vezette a kórust, akkor viszonylag könnyen kiigazította a hullámvölgyeket és örömmel nyugtázták a sikereket többnyire a Vasmegyei Lapok első oldalain.

A mai értelemben vett hangversenyélet meghonosításában a Dalárda mellett elévülhetetlen érdemeket szerzett az 1901-ben alakult Szombathelyi Zenekedvelők Egyesülete, amely meghonosította a bérletes koncerteket, s meghívásukra a korszak jeles - elsősorban a Monarchiában élő - zeneművészek sorát hallhatta a város közönsége. Rosenthal Móricot, Alfred Grünfeldet, Emil Sauert, 1912-ben Pablo Casalst, Dohnányi Ernőt (több alkalommal is), a két világháború között Kodályt, Bartókot, Fischer Annit, a Waldbauer-Kerpely kamarazenekart, Zathureczky Edét és mellettük az itthoniakat, Koncz Jánost és Bárdos Alice-t. Nem érdektelen, hogy a különböző művészeti ágak sorában éppen a zene nyújtotta a legnagyobb változatosságot - zeneszerzőik és megszólaltatóik által - Szombathely és a megye közönségének. A második világháborút követően Kodály ösztönzésére sorra alakultak a kórusok az iskolákban, a művelődési házak, üzemek szervezésében. Kulturális seregszemléken találkozhattak, fontos szerepet kaptak a kisközösségek életre hívásában.

Ma tömeges kóruskultúráról nem beszélhetünk. Szerencsére azért napjainkban is akadnak lelkes énesek és karmesterek, akik éltetői a közös éneklés szépségének. Jó lenne, ha a nyitány 150. évfordulóján, a zene világnapján a ma még létező kórusok megmutatnák egy közös gálaesten, hogy azért még él a kóruskultúra Szombathelyen is.