Szamárfül és babérlevél

A Hulló levelek címmel ajánlott (ködös-borús) délután középpontjába az a két babérlevélke került, amelyekre az Isis-szentély nyugati szárnyának feltárásakor találtak rá a régészek. Az Iseum állandó kiállításán vitrinben, posztamensen látható két kicsi „szamárfület" (a hónap műtárgyát) bronzlemezből vágták ki valamikor az időszámításunk szerinti I. és II. század fordulóján, egykor minden bizonnyal valamely életnagyságú római császár- vagy istenszobor homlokát díszítették, sok hasonló babérlevélke társaságában – ez a diadém.

Sosztarits Ottó régész, az Iseum Savariense munkatársa babértörténeti előadása a babérfáról tépett ágakból-levelektől font koszorútól a nemesfémből készült császári-isteni fejékig ívelt, észrevétlenül megrajzolva egyúttal az önkontrollt egyre kevésbé gyakorló földi hatalom természetét is. Ez a történet is a görögökkel kezdődött. Amikor az ókori görög olimpiai bajnok fejére került a valódi babérkoszorú, tudta, hogy elérte a legtöbbet, amit ember elérhet. A Múzsák által homlokon csókolt költő az isteni kegyből részesülvén már a Parnasszusig emelkedett.

A római hadvezér diadémje az isteni kegy megnyilvánulásaként emelte a győzelem fényét. Sosztarits Ottó azt mondja, nem tudni, melyik volt az a római császár, aki elsőként megkapta az „örökös győző" címet, mindenesetre  akkortájt kezdődtek a bajok, amikor az eleven császár isteni rangra, istennek kijáró tiszteletre tört, és akkor is ő volt a győztes, ha éppen „három egyre kiverték a barbárok". Persze előbb-utóbb a babérlevelek is lehullnak. Csak Daphné, a nyakas nimfa örök, aki nem átallotta visszautasítani a gyönyörű Apollón udvarlását, úgyhogy végül menekültében fává változott. De nem menekült meg így sem: a babér a ragyogó és diadalmas napisten, Apollón szent fája lett, így függ össze eredendően a dicsőséggel. Egy jó krumplifőzelék is lehet győzelem, megérdemli a babért.