Az (újság)írás dicsérete: zavarba hozza olvasóját a friss Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics

A Svéd Akadémia október elején hozta nyilvánosságra a döntést, miszerint az idei irodalmi Nobel-díjas nem más, mint a fehérorosz – egyébként orosz nyelven publikáló – Szvetlana Alekszijevics.

Schiller Erzsébet úgy látja, hogy „az idei irodalmi Nobel-díj körül az a legfőbb kérdés, hogy valódi irodalmi munkásságot jutalmaztak-e vele”. Hiszen a Nobel-díj történetére visszatekintve azt látjuk, hogy odaítélése általában politikai – „vagy inkább morális” – döntésnek is tekinthető, miközben ezek a döntések „egyébként nem hagynak kérdéseket maguk után, legfeljebb politikai vitát”. Magyarán afelől, hogy író – vagyis (szép)irodalmi mű, életmű – nyerte el a díjat, többnyire nincs kétség. Mert „van valamiféle eredendő tudásunk arról, hogy mi irodalom – és mi nem”. A kérdésre adandó válasz pedig öntudatlanul „az értelmezés, értelmezhetőség mélységével” van összefüggésben.

A Svéd Akadémia indoklása szerint Alekszijevics „többszólamú írásaiért: a szenvedés és a bátorság monumentális megörökítésért” kapta meg a Nobel-díjat. Említésre méltó tény, hogy ő „tizennegyedik irodalmi Nobel-díjas nő, a hatodik orosz Nobel-díjas – egyben az első (fehér)orosz nő”, aki részesült ebben az elismerésben.

Amit róla dióhéjban tudni érdemes: Alekszijevics 1949-ben született Ukrajnában (a Szovjetunióban). Újságíró: kötetei is a tényfeltáró újságírás alapállásából születtek. A hatalommal már a 80-as években meggyűlt a baja, éppen azért, mert tabutémákat érintett (Elhagytam a falumat – szülőföldjüket elhagyó emberek monológjai; A háború nem asszonyi dolog – beszélgetések nőkkel a honvédő háborúról stb.). Alekszijevics 2000-ben Lukasenko formálódó diktatúrája miatt elhagyta Fehéroroszországot, ahova 2011-ben tért vissza. És ahol most betiltott íróként zavart okozott a kitüntetéssel – amelyről Lukasenkónak is véleményt kellett-illett mondania.

Az irodalmár szintén „zavarban” volt – persze egészen más okokból –, amikor először vette kézbe a már Nobel-díjas Alekszijevicset: „Műveit nagyszerű újságírói munkának tartottam. Tényfeltárás, emberek megszólítása, szóra bírása, bátorság. Nagyszerű dolog, jó íráskészség, de hol itt az irodalom? A friss recenzensek is zavarban látszanak lenni, akár magyarul, akár más szájtokon olvas az ember. Másrészt pedig nem volt váratlan a Nobel-díj. Több helyen esélyesként szerepelt már tavaly is. Íróként volt esélyes. A belorusz közönsége is íróként tekintett rá, interjúalanyai írónak nevezik. Ez persze még nem biztosíték semmire, inkább csak a bizonytalanságot növeli az emberben. Bizonytalan volt a magyar könyvkiadás is e tekintetben. A háború nem asszonyi dolog, az első magyarul megjelent könyve 1988-ban a Zrínyi Katonai Kiadónál látott napvilágot.” De maga Alekszijevics is rájátszik erre a bizonytalanságra: hangsúlyosan a tényirodalmi jelleget erősíti, hárítja a fikciót.

Schiller Erzsébet – elérkezvén az Elhordott múltjaink címmel éppen magyarul is megjelent Alekszijevics-kötethez – mégiscsak választ ad arra a végig „kerülgetett” kérdésre is, hogy vajon „megtörtént-e az irodalom” a friss irodalmi Nobel-díjas Alekszijeviccsel való találkozás során: „Szóval, azt hiszem, megtörtént. Egy olyan mélységű képet kapunk az 1945-től napjainkig tartó időkről, nemzedékekről, életmódokról, gondolkodásmódokról, amire csak a szépirodalom képes, se a történetírás, se az újságírás nem képes ezekbe a mélységekbe hatolni. Dokumentarista irodalom, semmi kétség, nem is akar más lenni. (...) A hallgatást megtörve a szóra bírás újságírói, pszichológusi erény. De a szavak megszerkesztése, válogatása, szólamokba rendezése – írói.”

A díjazás szempontjából pedig „talán mindegy is, mennyire maradandó, örökérvényű szövegekről beszélünk (nem is nagyon tudható ez). Hiszen jelen idő is van a világon, nemcsak az örökkévalóság”.

IGAZSÁG CSAK A SOKFÉLESÉGBEN

„Szenvedés, harc és háború – ez az életünk és a művészetünk tapasztalata”, idézte Schiller Erzsébet a z Elhordott múltjaink (Second hand) passzusát. Nem véletlen, jegyezte meg, hogy Szvetlana Alekszijevics következő regényét a szerelemről akarja írni. Egyrészt azért, mert „a boldog szerelmet hiányolja az orosz irodalomban”. Másrészt meg nyilván azért, mert a friss Nobel-díjas belorusz írónő „aktív, művészi megértést tanúsít az ember iránt, az a kis terület érdekli, ami az ember. Tudomásul veszi, hogy nincs egyféle igazság, nincs is igazság, csak a sokféleségben”.