Turisták vagyunk Vörös Máté szombathelyi játszóterén, Masszi Ferenc bédekkerével

Ez már majdnem a játszótér. Illetve most egészen az: Játszótér, ahogy a tárlat címe mondja.  Az alkalmi turisták pedig     barangolhattak tovább ezen az estén: a WSSz-vernisszázs után az Új Irokéz Galériában nyílt kiállítás.

Most pedig nézzük, mint mond Masszi Ferenc bédekkere:

„Egy utazás résztvevőivé válunk akaratlanul, mikor ezeket a képeket nézzük.

Turisták vagyunk.

A turista olyan személy, aki nem része annak a környezetnek, amelyben bolyong, kívülállóként, leselkedőként próbál élményeket gyűjteni, annak ellenére, hogy pontosan tudja, ezek a benyomások felületesek, semmi közük ahhoz, amibe, ahova belecsöppent.

Tehát, turista lettem.

Tompa, távoli kiabálás, nevetés, körülöttem házak, magasak, persze, hiszen nagyváros.

A térképen láttam errefelé, egy teret - leülnék - talán arra, a zaj felé...

Valóban. Egy játszótér!

Turista, egy játszótéren.

Fura hely.

Fura a helyzet is. Megváltoznak - nicsak! - kifakulnak a színek.

A tompaság nem változik, víz alatt hall így az ember...

Ahogy rálépek a kavicsos térre, eltűnnek a környező épületek, homályosak, áttetszőek lesznek, fehérség vesz körül.

Félek? Nem is félek, talán. Kíváncsivá tesz ez a szokatlanság.

Kötélhúzás. Áttetsző alakok mozognak,  kötél feszül, lassú néma erőlködés. A másik, az ellenfél nem is létezik, a húzás, az erő a fontos.

Néhány torz alak néz felém. Egy pár? Férfi, nő? Van, itt, ennek értelme? Kíváncsian bámulok, ők még engem. Persze, onnan nézve, én vagyok a torz...

Hm, laposak. Oldalról nem látszanak! Spórolós megoldás!

Halk kapirgálást hallok a talpam alól. Hátralépek. Valamilyen rovarok a kavicson, nagyon nem viselte még őket a baleset, laposabbak nem tudnak lenni. Sok, groteszk, kicsi lény!

Egy papírrepülő! Hol van, aki dobta? Kezeket látok, a többi - fehérség. Áthatolhatatlan, körülíró - fehérség.

Visszafordulnék, csak nem tudom, itt az mit jelent. Merre - a - vissza?

A kötélhúzók nem válaszolnak... A párocska talán oldalt fordult, eltűntek.

Az izgalmas nőalak, fene vinné, szintén egy sziluett!

Az iménti kéz egy madarat enged az ég - ha van olyan, itt - felé...

Belerepül a fehérségbe. Belerepül a semmibe.

Mennem kellene utána, talán visszavezet - hová? A semmin túlra?

Most itt állok, egy turista, aki azt se tudja eltévedt-e, vagy megérkezett, akit a sok fura lény a gyermekkorára emlekeztet, de ez egy preparált gyermekkor, a tisztasága már-már szürreális...

Egyedül egy mesében.

Megyek, míg látom a madarat.

A turista – menjen...”