Márton megkísértése Szombathelyen: Csikós Attila íróval az eltűnt idő nyomában

De ennek a ténynek nem volt köze ahhoz, hogy éppen ő kapott felkérést a szombathelyi Szent Márton 1700. születésnapját megünneplő rock-passió szövegének megírására. Nevezzük sorsnak vagy véletlennek: örül, hogy így történt. Végül a Bécsi Kávézó napernyője alá húzódunk, a nosztalgiára indító belvárosi körnek még mindig bőven a közepén.

- A Szent Márton-előadás produkciós vezetője Miller Zoltán, akit ezer év óta ismerek, barátom, dolgoztunk is együtt: ő hívott föl, hogy ráérek-e, lenne-e kedvem beszállni a szombathelyi munkába. Hát persze, hogy igent mondtam. Szombathelyi premiert átélni, szombathelyi kötődésű munkában részt venni – azért az különösen bizsergető érzés.

- Akkor most ez egy nagy visszatalálás? A tékozló fiú hazatér?

- Nem szakadtam el soha Szombathelytől, bár a látogatások tényleg ritkultak az utóbbi években. Általában ősszel szoktam jönni: halottak napján kimegyünk a temetőbe anyai nagyszüleim sírjához. Anyai ágon tősgyökeres szombathelyinek vallhatom magam. Édesapám ugyan nem szombathelyi születésű, de az ifjúsága itt telt – itt kezdett verset írni, itt ismerte meg édesanyámat: mindketten Szombathelyen végeztek a Berzsenyi főiskolán. Édesanyám a sportházban dolgozott, ő indította el a művészpresszót annak idején. Azért furcsa ide visszajönni – mert nem furcsa egyáltalán. Nem olyan, mint amikor mondjuk Budapestről Szegedre utazom. Nekem Szombathelyen lenni természetes állapot, még akkor is, ha régen volt, amikor itt éltem – és nem is túl hosszú ideig. Négy éves koromban döntöttek a költözés mellett a szüleim, én nem akartam akkor elmenni, állítólag ordítottam, toporzékoltam – mint őszinte gyermek, aki nyilván biztonságra vágyik és tart a változástól. Utána persze a nagymamámhoz sokszor visszajöttem; volt, hogy évente többször. A Thököly utcában lakott, úgyhogy ismerős terep nekem a Márton-bemutató helyszíne, a Történelmi Témapark – vagy ahogy anno ismertük: a Ferences-kert – is.

- Egy drámaírónak a megbízás úgy kell, mint egy falat kenyér. A Szent Márton-darab megírása viszont ebben az összefüggésben sem nevezhető mindennapi fölkérésnek.

- Manapság drámaírásra ritkán érkezik fölkérés. Egyáltalán: kortárs drámát is ritkán tűznek műsorukra a színházak. Azzal a néhány kivételes alkalommal, ami mégis adódik, szerintem nincs kipipálva a dolog. Úgy vagyok vele, hogy nagyon örülök mondjuk Arthur Miller összes darabjának, de azok mégiscsak egy több évtizeddel korábban létezett világ történeteit mesélik el; én meg arra vagyok kíváncsi, hogy mi van velünk. Ennek megfogalmazására pedig mégiscsak a kortárs irodalom a legalkalmasabb. Vagy Arany János, de az más kérdés. (nevet) Úgyhogy tényleg több szempontból unikális helyzet ez. A felkérés azért is jó, mert beránt, megindítja az ember agyát. Most persze nem a klasszikus értelemben vett drámáról van szó: zenés szövegkönyv készült a választott passió-forma törvényei szerint; tulajdonképpen librettó. Szakfeladat, ami semmiképpen nem lebecsülendő, még irodalmilag sem, azt hiszem. Amikor a mamámnak elújságoltam a hírt, ő ujjongott: úristen, Szombathely – úristen, Szent Márton!

- Azt szokták mondani, hogy a színházak nem szívesen vállalnak kockázatot, azért olyan kevés a kortárs dráma a színpadon. Jó: a Márton-passió kicsit más, de azért ebben is vannak kockázatok. Márton, ha meggondoljuk, egészen drámai, izgalmas személyiség. Másrészt meg ott a megrendelés: az előadás a szombathelyi Szent Márton Emlékév megünneplésére készül. Mire kellett odafigyelni?

- Számunkra Szent Márton élete volt az alap, ebből indultunk ki – és ebből az alaphelyzetből adódott, hogy az lesz a legjobb, ha egy passiójátékszerű szerkezetet követünk, amikor Márton pályafutását színre visszük.

- Akkor itt mondjuk meg, hogy a rendező Bagó Bertalan, akit egyedi és erős rendezői világáról ismerhetünk.

- Megnyugtató számomra, hogy Bagó Bertalan rendezi az előadást, örülök, hogy munkakapcsolatba kerültünk. Pontosan tudja, hogy mit akar, egyben látja a szöveget, szcenikát, az előadást, s megtalálja a legjobb kifejezést.  Úgyhogy a passiótól sem kell megijednie senkinek: nem szenvedéstörténetet mutatunk be, csak dramaturgiailag ezt a formát választottuk. Igen: lehet mondani, hogy drámai, izgalmas személyiségről, kalandos életű szentről van szó, az előadásban az ő életét kísérjük végig. De nagyon fontos, hogy az életút bemutatásán túl kitapintható legyen az a gondolatiság is, amire a Márton-történet fölfűzhető. Hogy azokat az életpillanatokat mutassuk föl, amelyek jelentősek az ő életében, mondanak valamit a nézőnek – és mindehhez még szórakoztatni is képesek. Mert arra azért törekedtünk, hogy ne tengjen túl a pátosz a történetben: a kor profán arca ugyanúgy megjelenjen a színpadon, mint a szent. Nem vulgárisan, nem triviálisan – de mégiscsak hús-vér emberek között vagyunk. Ráadásul – ahogy a csapatból valaki viccesen megjegyezte – „Márton igazi sztár volt a maga korában, gyerekek". Az ariánusok ugyan elüldözték Savariából, de egyébként mindenhol imádták, rajongtak érte. Közben meg kellett vívnia a maga belső csatáit: hol hangsúlyosan, hol alig észrevehetően, de végig jelen lesz a szombathelyi előadásban az ördög. Arról nem beszélve, hogy nem nehéz párhuzamokat vonni Márton kora és napjaink között. Valami véget ér – valami kezdődik, sokfélék a hitek, minden változik. Egészen más logikát indított el bennem ez a munka, mint hogyha indultam volna a Weöres Sándor Színház Márton-drámapályázatán.

- Drámaíróként mi fogott meg a legerősebben Márton személyében, életében?

- Tényleg megdöbbentett, mennyire pontosan tudja már 10-12 korában, hogy milyen úton akar járni. És miközben eltökélt abban, hogy a kereszténység útjára kell lépnie, a szülői parancsot és a kor katonai szabályzatát is követi: veterán katona fiaként bevonul a római legióba. Nem is egy tutyimutyi katona: a bajtársai szeretik, tisztelik, elismerik – bár az ő keresztény alázatát nem értik egyáltalán. Márton két külön világot úgy tud összeegyeztetni magában, hogy közben önazonos marad – na, ez nagyon jó problémája, kérdése lehet egy darabnak. Különösen ma, amikor mi már a legegyszerűbb kérdésekkel szembesülve is összeomlunk, idegrohamot kapunk, és semmit nem tudunk tiszta szívvel, következetesen végigvinni.

- Mintha kicsit erről is szólna 2015-ös regényed, A napon sütkérező hal; nem? Zalán Tibor a kötet ajánlójában-fülszövegében egyenesen azt írja, hogy egy generáció (el)kallódásának tragikus képe rajzolódik ki ebből a "lágy-brutál puzzle-játékból" a végén.

- Zalán Tibor nagyon szereti ezt a regényt – és ez nekem nagy megtiszteltetés. Nem akartam elbújni a nyelv mögé, és – csak vagy főleg –  szemantikai mintázatát adni a valóságunknak, hanem azt a drámai értékvesztést, amit megéltünk az elmúlt harminc év alatt, igyekeztem egy sodró cselekményű történetben elmondani, épp amilyen sodró volt éppen ez a harminc év.

- Azon gondolkodom, hogy drámakötettel, regénnyel a hátad mögött hogyhogy nem tűntél még föl szombathelyi író-olvasó találkozón.

- Csak nemrégiben – talán eleve későn – kezdtem el nyitni arra a közegre, amit úgy hívnak, hogy „irodalmi élet". De jelen vagyok azért Szombathelyen, megjelenek például az Életünkben, Alexa Károlynál – akit nagyon megszerettem, fantasztikus tudású ember, csuda muki. Sőt: sok éve, amikor még Pete György volt a folyóirat főszerkesztője, benne voltam a fiatalok indulását támogató Írottkő-mellékletben. Még boroztunk együtt a Vaoszban a Gyurival. Pesten is rendszeresen regélem, hogy ott lehet a legjobb frissensülteket enni. Illetve akkor lehetett.

- Úgyis itt az ideje új emlékeket gyűjteni Szombathelyen.

- Naná! A kedvesemet is szeretném elhozni ide, megmutatni a gyerekkoromat, a várost. Ezért is öröm, hogy éppen itt, Szombathelyen izgulhatok majd a premieren.