Lovasi András Lackfi János verseit énekli - és néha azért a sajátjait is

Maga a költő, Lackfi János is kifigurázta azt az állandóan visszatérő riporteri sirámot, miszerint milyen szörnyű, hogy mostanában alig-alig olvasunk verset, pláne nem ismerjük a kortárs irodalmat. Pedig ebben a kontextusban - kissé patetikusan - nevezhetjük akár missziónak is Lovasi András és Lackfi János vállalkozását, amely népes közönséget vonzott kedden este a Jurisics-vár udvarára. A végén sokan megrohamozták a színpad tövében fölállított, Lackfi-könyvekkel megrakott asztalt. Nemrég jelent meg az Apám kakasa című gyerekvers-kötet (Vörös Istvánnal), és már kapható a Lovasi - Lackfi-est hangzó és olvasható változata is: a kemény táblás könyvecskében a versek, a belső borító kenguruzsebében a CD.

Kevésbé patetikusan meg azt mondhatjuk, hogy ügyes húzás volt a Lovasi-emblémával ellátni a Lackfi-verseket, és összehozni ezt az estet, amely a tanárosan magyarázó könyvtári író-olvasó találkozók hangulatától a bárok gyertyalángos (itt: csillagfényes) meghittségén át a Lovasi-féle koncertek belefeledkezéséig sok mindenből hordozott valamit; bár, hogy valójában mit láttunk-hallottunk (és milyen alapon), nem könnyű meghatározni. A megoldás talán a zenekar nevében (így szól egy Lackfi-vers címe is) rejtőzködik: Véletlen. Az hozta össze ezt az estet - legyen ez a műfaji meghatározása is. Mindenesetre Lackfi János részéről bizonyos szempontból merészségről árulkodik, hogy éppen - az annyira jellegzetes saját világgal bíró - Lovasi Andrásra bízta verseinek eléneklését. A Lackfi-versek megzenésítője Heidl György, aki gitáron játszik a Véletlen zenekarban, Vedres Csabával (zongora), Szabó Attilával (gitár, különben a Csík zenekar egyik prímása), Drapos Gergővel (basszusgitár) és Gáspár Gergővel (dobok). És bár most sem az idő, sem a hely nem alkalmas annak alapos átgondolására, hogy mi különbözteti meg a dalt a verstől, az a néhány elhangzott saját Lovasi-dal mintha akaratlanul azt demonstrálta volna, hogy Lackfi János versei - hát, nagyjából-egészéből ellenállnak a zenének. Hogy versek - de nem dalok. Közben meg Lovasi úgy dalol (amikor a saját szerzeményeiről van szó), hogy közben versel is: úgy könnyed, hogy okos és filozofikus; úgy érzelmes, hogy megkarcol. (Vagy fordítva.) Közben zseniálisan létezik a színpadon.

Ha azt a (Vedres Csaba által) megzenésített, szép imaként kezdődő, aztán váratlanul rockoperás szárnyalásba forduló József Attila-verset elfelejtjük, kellemes volt ez az este. Barackostul, forradalmárostul, Hajdútáncostul (lásd! Lackfi és a mosógép); és persze magas labdástul, amelyet ezúttal nem a megemlegetett Tóth Krisztina dobott föl, hanem inkább Lovasi András. Aztán el is kapta, biztos kézzel. (Elvégre ő az egyetlen forradalmár.)