Tolcsvay László koncertezik Szombathelyen – Megkérdeztük, mivel készül

– Önt az utóbbi évtizedekben musicalek, rockoperák szerzőjeként ismerhetjük elsősorban. Megjelenít majd valamit a Magyar mise, a Doktor Herz, az Isten Pénze világából?

– Nem, ezen a koncerten a dalaimat fogom játszani és énekelni. Valóban, kettős életem van, ám amikor koncertezek, egy zenekarral együtt lépek színpadra, és dalban fel­elevenítjük mindazokat az emlékeket, amik végigkísérték az életemet. A körülbelül 20-25 dal a Fonográf és a Tolcsvay zenekar idejét idézi majd: Az első villamos, a Jöjj kedvesem, a Kék színű virág, a közönség ezeket szereti.

– Kik lesznek a zenésztársai?

– Móricz Mihály, akivel már ötven éve együtt muzsikálunk. Amikor Fonográf megszűnt, akkor a Misiék No Comment néven alakítottak egy zenekart, amiben fantasztikus kollégák jöttek össze. Ők lesznek a muzsikustársaim a koncerten: Anti Tamás, Bar­tha Tibor, Csurgai Attila, Födő Sándor. A ’80-as évek közepe óta minden színpadi munkám felvételén is ők muzsikálnak. A színpadon is tökéletes összhang van köztünk.

Olyan atmoszférát szoktunk egy ilyen koncerten teremteni, ami a természetes együtt zenélésből fakad.

– Egy állandó zenekarról beszélhetünk ezek szerint?

– Nem vagyunk egy szorosan vett zenekar, inkább egy művész baráti társulás, akiknek örömöt okoz a közös muzsikálás, akár egy stúdióban dolgozunk, akár színpadon vagyunk. Ha hívnak, koncertezünk is, de nem hívjuk magunkat xy zenekarnak. A Fonográf olyan mély nyomot hagyott az életemben, hogy nem alakítottam utána másik zenekart. Persze azért koncertezem, ha nem is túl sűrűn. Most Födő Sanyi basszusgitáros szólt, hogy írjam be a naptárba, „február 19. Szombathely”. Utoljára húsz évvel ezelőtt – még a régi Sportházban – játszottam itt, a ’70-80-as években pedig sokszor koncerteztünk itt.

– Nem tárgyalnak arról, hogy újra összeáll a Fonográf?

– Két éve februárban adtunk a Fonográffal Pesten az Arénában egy koncertet, tarthattunk volna hármat is szerintem. Nem tudom, hogy lesz-e az életben még egyszer Fonográf koncert. Úgyhogy aki arra vágyik, hogy Fonográf dalokat halljon, az jöjjön el most Szombathelyen erre a koncertre. Ott fog Fonográf dalokat hallani, hiszen a dalaim zömét ennek az együttesnek

írtam.

– Aki előadó is, nehezen bújik a színfalak mögé, „csak” zeneszerzőnek. Ön hogy van ezzel?

– A saját dalaimat világéletemben magamnak írtam, és magam is adtam elő. Nagyon sok dalt írtam másnak is. De ha magamnak írok, akkor az ösztönösen jön belőlem, ez a legtermészetesebb közegem. Amikor másnak írok zenét, más szempontokat is be kell kalkulálni. Van, hogy a saját ihletettségemből írok egy zenét, akkor születnek olyan művek, mint a Magyar mise. Egy musical esetében pedig a jeleneteket, a szereplők karakterét, a szituációkat és a jellemeket kell elmuzsikálnom. Ilyenkor nyilván a szerzőtársak által írt történet és a cselekmény inspirálja a muzsikát. Van egy harmadik eset is, amikor megszólal bennem egy téma, úgy, hogy az hozza magával a műfajt. Ilyen például a Testamentom, ami most 26-án fog megint elhangozni a MÜPÁ-ban. A művet egy szimfonikus zenekar és a Honvéd Férfikar szólaltatja meg. Arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen pusztításra képes az ember időről időre, pusztán az erőszak miatt, értelmetlen célért. Az utolsó Fonográf lemezre írtam a Bengázer című dalt, ami ugyanezt képviseli. A mostani szombathelyi koncert végén is a Békét és reménységet című dalomat fogom énekelni. A békességet keresem egész életemben, és remélem, nem is ártottam soha senkinek.

– Ön egyfajta hidat teremtett a populáris és komolyzene között. Érzi úgy, hogy műfajt teremtett?

– Klasszikus zenét tanultam gyerekkoromban, édesapám is muzsikus, nagyon sok zenész van a családban. És amikor megjött a rockzene vagy beatzene a hatvanas évek elején, abban felfedeztem egy olyan életérzést, amihez hasonlót a reneszánsz korban élt meg utoljára a művészet. Amikor valami olyan dolog születik, ami addig nem volt. Hangszerek, hangzások keletkeztek. Egy újfajta zenei olvasztótégely lett a rockzene, mert képes volt magába integrálni a világon élő népek zenéjét. Én is ösztönösen fontosnak tartottam, hogy a rockzene elemei ötvöződjenek a magyar népzenével. Rádöbbentem ar­ra, hogy az angolszász eredetű rockzene is az ír, kelta népzenét hozta magával. Ezt próbáltam meg valahogy magyarra fordítani. Ez egy olyan fundamentumot csinált a zenei formavilágomban, hogy soha többet nem kellett azon gondolkodnom, hogy én milyen zenét írok. Ma már mindennek van valami neve, hogy milyen stílus, de én semmilyen stílus nem vagyok. A szabadság stílusa vagyok szerintem. A természetességből indultam ki mindig, és soha nem gondoltam, hogy bármilyen divatban nekem részt kellene vennem.

– De végül is egy meghatározó korszak meghatározó generációja lett az ön korosztálya.

– Nagyon örülök, hogy annak a reneszánsz mozgalomnak, amit rockzenének hívunk ma már, a részese lehettem. Hogy benne voltam abban a világban, amikor teremtődött valami. Hihetetlen hatással volt ez a hatvanas évek elején az emberek lelkére, nem véletlenül fordult ez aztán mindenféle lázadásba is. Az én generációm 18-20-25 évesen ráeszmélt, hogy nem szeretné ugyanazt a hibát elkövetni, amit a szüleink az elmúlt évszázadban, ezt fejezte ki ez a zenei lázadás. Ez egy hihetetlen erőtér volt a világon, egy elementáris, őszinte megnyilvánulása az emberi léleknek: egy ösztönös zenei hullám, ami magával vitt mindent, az irodalmat, a festészetet. Addig nem hallott zenei hangzások keletkeztek, addig el nem hangzott zenei fordulatok születtek mindenhol a világon, függetlenül a politikai berendezkedéstől. Talán én ugyanazt éreztem akkor Budapesten, mint amit Bob Dylan Amerikában. Ugyanazok voltak a lelkem kívánságai és a lelkem eredői. Amikor fiatal muzsikusokkal játszom, mindig megkérdezik, hogy „mi volt az, ami belőletek egy generációt csinált?” Szerintem, csak pusztán az érzések voltak olyan erősek, a barátság, az összetartozás, és megkockáztatom, a szeretet, a hazaszeretet is. Akkor, egy elnyomásban élve, nagyon fontos volt kinyilvánítani, hogy az ember hova tartozik, például hogy népdalszerű zenét ír a saját népe hangján. Bennem ez mindig ösztönös volt, olyan, mint a saját szívdobogásom. Mindig abból indultam ki, hogy az érzéseimet hogy tudom a zenén keresztül a többiekkel, kvázi megbeszélni. Azt remélem ettől a koncerttől is, hogy ezt fogjuk érezni. Hogy én mondok valamit a színpadon – dalban természetesen –, és elindítok valamit az emberek lelkében. Az én generációm mellett, remélem, eljönnek a fiatalok is, ha már ilyen ritkán van alkalmam találkozni a szombathelyi közönséggel. Biztos vagyok benne, hogy ez egy „emberkoncert” lesz.