Hétlövet - Majdnem eltűntem...

Száz olcsó hotel építését tervezi Európában az IKEA.

A "budget" jellegű szállodákat nem a svéd óriás neve alatt futtatnák, hanem helyi üzemeltetők működtetik majd: valószínűleg azért, nehogy a kedves vendégek megriadjanak - nyilván sokakban felmerülhetne, milyen is, amikor este tízkor holtfáradtan beesel a szobád ajtaján, aztán középen találsz négy papírdobozt, az egyikben a Tackumer ágy, a másikban a Solveig szekrény, a harmadikban a Pekkonen asztalka, míg a negyedikben a Tonera székek vannak lapra bontva, jó esetben összeépítési könyvecskékkel, csavarhúzóval és kis villáskulccsal... Aztán, négy óra múlva, büszkén, de kissé izzadtan belépsz a fürdőszobába, és meglátod a Dussena zuhanykabin darabjait, amit még az előző vendég próbált meg összerakni, de láthatóan nem járt sikerrel... No nem, szóval nem ilyesmiről lesz szó: a nyitás ötlete az Inter Ikeától, az Ikea "szellemi tulajdonosától" (bármit jelentsen is ez a gondolatébresztő kifejezés) származik - e cég értékét egyébként nemrég kilencmilliárd euróban állapították meg, tehát persze eszem ágában sincs viccelődni rajta. Ha már olcsóság - én módfelett élvezem, hogy motorral és hálózsákkal ingyenközeli szálláshoz lehet jutni gyakorlatilag bármelyik kempingben. A trükk igazából az, hogy mivel nincs sátram, nem szerepelek az árjegyzékben - a recepciós vakarja a fejét, nem igazán tudja, mit mondjon: a végén szinte teljes bizonyossággal egy kis alku következik, én felajánlom, hogy hajlandó vagyok ingyen ott tölteni az éjszakát, ő tíz eurót javasol, végül találkozunk középen, ötnél, többnyire zsebbe. Tökéletes megoldás. Aludtam már így a Velence (Taljánország) melletti nagy, hipermodern kempingben is... Egy kemping, vagy ifjúsági szállás azonban nem csak az ára miatt pompás: az emberek közvetlenek, lazák, nyitottak és normálisak - egyetlen este is bejöhet valami, de ha három napot eltöltesz egy helyen, már szinte biztosan barátoktól köszönsz el, akikkel együtt buliztál át egy éjszakát, meghívtak sütögetni, vagy csak dumáltatok egy jót a vízparton...

Ismét öt forinttal emelkedett a benzin ára.

Évek óta hallom már, hogy az itthoni benzin nem csak drágább, de ócskább is a kintieknél - kezdetben csak az osztrákot meg a németet mantrázta sok ismerős, aztán már a román meg az ukrán naftáról is dicshimnuszok szóltak: szó mi szó, én is éreztem olykor, hogy mintha kicsit tovább gurulnék a kinti tankolásokkal, de sokáig elhessegettem magamtól az eretnek gondolatokat. Most viszont sajnos igazat kell adnom azoknak, akik úgy gondolják, van valami sunnyogás a magyar lötty körül is. Egy hete elindultunk innen, jóféle magyar benzinnel a tankjainkban: sík terepen csendesen legördültünk vagy háromszáz kilométert, osztás, szorzás - nekem nagyjából hat körüli lett a fogyasztásom, picit több. Tankolunk Boszniában. Figyelj: kezdeném ott, hogy jelenleg több mint száztíz forinttal (!!!) olcsóbb a benzin literje az itthoninál, s amikor az első tank után újra kiszámolom, mit kért a gép, kiderül, hogy alig több mint ötöt - hegyen-völgyön, visszakapcsolásokkal... Nagyjából tíz százalék, még ha jóindulatú vagyok is... Ha jól sejtem, az túl van a mérési hibahatáron... 2500 kilométeren keresztül, az egész Balkánon át ugyanez a sztori: ha Szerbiában tankolunk, ha Romániában - aztán hazaérünk, benyomatjuk az első MOL-portékát, és... láss csodát... ismét hat liter fölött tudnak fogyasztani a motorok. Négyharmincért. Tudom, hallucinálok. Rosszindulatú vagyok. Elszámoltam. Nem mindig ugyanannyit tankolok. Meg szabvány van. És persze ECI- meg URI-norma. Nemzetközi. Jaaaaa... de hát gyerekek, példának okáért: már ha jól látom, mintha egyéb területeken is lenne itt pár internacionális norma, ami simán leszarható - miért pont ezt tartanánk be?

Hajszál híján Ausztriában, egy négycsillagos hotel feketemosogató részlegében ért a vasárnap.

Békésen telik a csütörtök, itthon ücsörgök, munkát imitálva, amikor egyszer csak megcsörren a facebook: kedves ismerős köszön rám, másfél éve Ausztriában dolgozik, tipikus újkori magyar sikertörténet az övé - több diplomásként bejött neki is az élet, külföldön, a szállodaiparban sikerült elhelyezkednie. Magyarul: takarít. Most kérdi, érdekelne-e egy munka, ha igent mondok, csomagolnom és indulnom kell, Tirol, 900 km, négycsillagos szálloda egy síparadicsomban, hivatalos, bejelentett munka, koszt-kvártéllyal, szép pénzzel, ami ilyesformán szinte teljes egészében spórolhatós, és mosogatni kéne egészen konkrétan, kilenctől egyig és öttől kilencig. Nos? Mit mondhat a tulajnak? Öhm... megnézem innen, megvizsgálom onnan, pluszok-mínuszok. Kicsit... tudjátok... fura... mert jó érzés, hogy egy óra alatt nagyjából ki tudok lépni az egész rendszerből, ugyanakkor rossz is, hogy ilyen simán képes vagyok ráharapni egy osztrák mosogatói hivatalra... És az is fura, hogy ennek az országnak nem kellek - semmire se: persze nem csak és közel sem elsősorban én (ezt még meg is érteném), de az az immár milliós nagyságrendű, nem kis részben jól/kiválóan képzett magyar sem, aki kitántorog, lassacskán már bárhová, bármiért. Mellesleg nem csak a pénz miatt, ezt azért jó, ha tudjuk... normális bánásmód, megbecsülés, (még Ausländerként is) emberszámba vétel, élhető élet, politikamentes nyugalom - ha sok munka az ára, megadható érte. Ja, végül péntek éjjel jött a hír, találtak egy azonnal kezdeni tudó helybelit - így aztán maradok. Szerintem a következő hívásig. Vagy még egy cseppig a pohárban...

Boda András