Papikám - SzekérAnya blogja

A lelkembe égett a mozdulat és a hang, ahogy ásója sercegve mélyed a barna rögök közé. Később, ahogy sorban születtek a gyerekeim, Papikámnak kereszteltük, és ő ragyogott a boldogságtól. Rajongásig szerettük egymást. Ahogy nővé, majd anyává értem, valami hihetetlen kölcsönös tisztelet hatotta át kapcsolatunkat. Mégis a nagypapaságban teljesedett ki. Fiaimat tanítgatta az élet nagy bölcseletére, a föld szeretetére, a becsület és az adott szó erejére. Mégis most, hogy Zizi, a legkisebb unoka is megérkezett, valami angyali békesség költözött szemébe. Megbékélt magával, betegségével és a világgal. Keze már nehezebben mozgdult, de cirógatta szőke hajacskáját, dicsérte hamvas arcocskáját, okos kék szemét, mély mesélőhangon beszélt hozzá, és a régi ismerős dalok, ringatók is előkerültek, mind-mind gyerekkorom emlékképei.
Tavasz volt, amikor Papikám elment. Rettenetesen nehéz, amikor kisbabás mamaként gyász ül a szíveden. Mosolyognál, de könnyek hullanak a szemedből. Nem érti a csendet, de engedem, hogy átélje a szomorúságot. Játszanál, bolondoznál, de kihullanak kezedből a könyvek...pedig még annyi mindent meg kell még tanítanom neki, hogy átvigye a másik partra... Ma már nem foghatom meg Papikám kezét, de érzem minden közös vonásunkban, minden mozdulatban, mesékben, énekekben, az ősz színeiben...és a frissen szántott földek illatában... És mesélek: ...volt egy szegény ember nagy meseországban, nem volt neki mása, csak egy aranyhajú lánya...