Harcos kardforgató - Császár Gábor Európa-bajnoki ezüstérmes harcművész

A szombathelyi férfi immár hosszú évek óta minden egyes hétfőn az Aranyhíd intézmény tornatermében acélkardjával gyakorolja a szamurájok ősi formagyakorlatait, a katákat. Az Iaidóval, a kardvívás japán nemzeti változatának tekinthető harcművészeti ággal a 80-as években ismerkedett meg.

- Korábban cselgáncsoztam, s mindig is éreztem, hogy közel állnak hozzám a harcművészetek, az ember-ember elleni testközeli küzdelmek. 1985-ben egy Ausztriából érkezett mester keltette fel az érdeklődésemet a szamurájok ősi mozdulatait magába foglaló Iaidó iránt. A 90-es évek elején jártam az országot, s kerestem, hol tanulhatnék többet erről a harcmodorról. Japán mester tanított 2000-ben, majd kanadai tanárom lett. Annak idején még nyugtalanabb ember voltam, s borotvaéles karddal gyakorlatoztam. De az évek múlásával a harcművészet szellemisége - amelyben fontos szerepet kap a nyugalom, az etikett, a tiszteletadás és az emberközeliség - az egész életemet, a mindennapjaimat is kezdte meghatározni. Emberként is nagyon sokat kaptam ettől a sporttól, amelynek XVI. században alapított eishin stílusát gyakorlom - mondja, majd a harcmodort közelebbről is bemutatja.

Császár Gábor a szamurájok szellemiségét örökíti át. Fotó: Benkő Sándor

A második világháború után a japán harcművészetek, úgy, mint a karate, a judo teret hódítottak Európában. Ez, az ősi szamuráj kultúrát magába foglaló sport azonban nem terjedt el, amit én személy szerint nem is bánok. szintén szólva, nem örülnék annak, ha az Iaidó és valamennyi ága a fitnesztermek óráin, zenés mozgással keveredve jelenne meg. Én 51 éves vagyok, s az Iaidó versenyzés egyebek mellett azért tetszett meg, mert nincs jelentősége az életkornak, a testtömegnek, de még annak sem, hogy férfi, vagy nő az illető. A lényeg: a kard, az kard, bárki is tartja a kezében  jelenti ki az immár harmadik danos mesterfokozatú harcos. A férfi a németországi, bretteni Iaido Európa-bajnokságról is beszél:  Immár második alkalommal lettem Európa-bajnokságon ezüstérmes. Tavaly is és idén is ugyanattól a német ellenfelemtől kaptam ki. A versenyen - amelyből csak nemzetközi megmérettetést szerveznek - autentikus ruhákban, legfeljebb négy-öt perces, feszült figyelmet kívánó formagyakorlatokat mutatunk be. A zsűri figyeli, hogy az adott mozgásforma mennyire egyezik az ősi szamuráj elemekkel, milyen az erejük, a kitartásuk. A megmérettetésen mi tulajdonképpen egy képzelt ellenféllel harcolunk, s a bírákat a harc hatékonyságáról is meg kell győznünk. Van, aki szamurájnak képzeli magát, hosszú fekete copfot hord, s a korabeli viselet szerint vágja az oldalszakállát is. Én a külső jegyek megnyilvánulásait megmosolyogtatónak tartom, számomra a harcművészet szellemisége a lényeges. szintén sajnálom, hogy ezt a nemes lelkű sportot Magyarországon is csak páran űzik. A családom támogatja a szenvedélyem, a kitartásom, mert látják, hogy ez a küzdelem konstruktív életvitelt, egyenes utat mutat nekem az életben.

Császár Gábor hangsúlyozta, hogy a szamurájok elsősorban pénzért bármire képes, kifejezetten gyilkolásra és harcra képzett zsoldoskatonák voltak. Azaz, nem nemes lelkű harcosokként élték életüket, mint ahogyan azt az elmúlt évtizedekben az amerikai filmek bemutatták. Igaz, a belháborúk megszűnésével, idővel többségük hivatalnokká vált, de megőrizték, tovább gyakorolták harcművészetüket, amely a társadalmi elvárásoknak megfelelően, a buddhista vallásfilozófia segítségével a szamurájjal együtt változott. Így lettek ők japán halálosztókból, életcélt adó, példamutató civil emberek.