Szívbe vésett szeretet – Negyvenöt perc Csaba testvérrel

A boltban „drága” a krumpli, az ivóban harmatos a fröccs. Az ablakban megférnek egymás mellett a minyonok és a muskátlik. A tűzoltószertárnál akad hely az „idegenből jött” autónak. A falut egykoron (a szentgotthárdi csata idejében) a török felgyújtotta, idővel azonban ismét felépült. Akárcsak az Isten háza 1922-ben, Sarlósboldogasszony tiszteletére.

A kultúrház bejáratánál felirat: Isten hozott

***

Az ember csodálkozva eltűnődik. Nincs harsogva hirdetve, nincs ezernyi mikrofon és tv-stáb. Nincs felhajtás. Csak valami megfoghatatlan erő. A nagyteremben tárva-nyitva az ablak, az ajtó. Székeken gyerekek, idősek, életerős apukák, huncut kamaszok. A színpad előtt asztal, az asztal mögött egy ember. Csuhában. Ferences testvér. Közép-Európában talán a legismertebb. Egyszerű. Szerény. És boldog. Kopottas saruban áll a hallgatóság előtt. És mesél, a kezdetekről

Sok évvel ezelőtt egy néni jött hozzám, a kilencvenes évek elején, azt mondta:

– Csaba testvér az állomáson kaptam egy kislányt, elhoztam neked, fogadd be!

Mondtam neki, ezt te kaptad, a kislány a tiéd, vidd haza Erre ő: – Akkor engem elhajt a férjem! Mire én: – Engem meg a püspök fog elhajtani hát mit csináljak vele? Vakarcsos, tizenkét éves kislány volt. Mondtam neki, üljön be a templomba, én imádkozok, és elkezdtem a szentmisét. Az Úr legyen veletek! És az evangéliumban e napon ez volt: Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben, engem fogad be (Mt. 18,5).

Éreztem, nem gondolkodni kell, hanem cselekedni. Hátranéztem. A kislány mosolygott. A „nagyszenteknek” látomásban jelent meg az Úr. Hozzám, egy egyszerű falusi paphoz, egy cigány kislány képében jött el. A mise végén felvittük a kislányt, megmosdatták, felöltöztették. Vacsorakor alig ismertem rá. És azóta, több mint ötezerszer eljátszottuk ezt, ötezerszer befogadtuk és megosztottuk kenyerünket, Szent József példáját követve. Akinek volt bátorsága odaállni, és igent mondani a kis Jézusra. Legyen áldott az Úr neve!

***

Nekem sokat segített a Szűz Anya!

Gábor angyal talán ha tíz percet beszélt Máriával – nem tartottak három éves tanfolyamot! Mária ilyen rövid idő alatt tudott döntés hozni. Legyen nekem a Te Igéd szerint.

A gazdag ifjú, jámbor ember volt, megtartott minden parancsot. De nem tudott építőmunkássá válni. Jézus szomorúan nézett utána Sok keresztény van, aki még templomba is jár. De nem tud, nem mer hinni. Kishitűek vagyunk Pedig a Szentlélek biztat bennünket, aki vezet bennünket! Máriának volt bátorsága, várandósan is útra kel, 130 km-t tesz meg Van benne „kakaó”, elindul, segíteni S, amikor Erzsébethez érkezik, nem sopánkodik: Jaj, Erzsébet ne tudd meg, ne tudd meg! Ezek a tevehajcsárok míly' pofátlanok, és három vízhólyag is lett a talpamon S ezt nem olvashatjuk a Szentírásban: Máriának felette nagy sírálmai, midőn meglátogatta az Ő drága rokonát, Erzsébetet. Gyertek testvérek, sírjunk, panaszkodjunk de nem ez van benne, hanem a Magnificat éneke! S, nem esik le kezéről a Mennyek Királynője-gyűrűje, hanem szolgál. Ilyen a mi Égi Édesanyánk.

Szóval ne nyafogjunk, ne panaszkodjunk, hanem merjünk, biztassuk egymást! Örüljünk! Máriás-lelkülettel, Magasztalja lelkem az én Uramat.

***

Befogadtunk egy kislány, Borókának hívták. Ültünk a nagy asztalnál, a tányérban párolgott a finom leves. A hároméves Boróka csak nézte az ételt.

Megkérdeztem: Te nem vagy éhes? Nem szereted a levest?

De igen – válaszolta a leány. – Akkor miért nem eszel?

– Mert nem biztat senki

Biztatni kell egymást a jóra! Piszkáljuk ki egymásból a jót!

***

Egyik gyermekem, aki nagy kópé volt, tanév végén hozzám szólt, hogy nem vinném-e el a szülőfalujába? De elviszlek szíves-örömest, úgyis arrafelé vezet utam.

Végig áradozott a gyermek az úton, milyen szép az én falum. A házunk mellett két szép szilvafa van. Amikor letértünk a főútról arra kért, hogy álljak meg, mert ő mindjárt „meghal”. De ő nem szállt ki az autóból. Kérdeztem, nem vagy rosszul? Megrázta a fejét, jelezve, hogy nem. Ő másképpen hal meg. Felém fordult és nagyon komolyan kérdezett: – Csaba testvér, ha van mennyország, az akkor úgy néz ki mint az én falum?

Lassan a szülői házhoz érkeztünk. Roskadozó vályogház. Az udvart benőtte a gaz.

Dudáltam. Egy idős asszony botorkált a hang felé. Az ablakból egy másik nő hangos szóval irányította, hogy merre menjen. Vak volt. A fiú mamája, akit az ő édesanyja irányított. A fiú anyja beteg volt. Súlyos beteg, nem tudott lábra állni.

Bementünk a házba.

A fiú elővett két mankót. Anyjának adta: – A zsebpénzemből vettem

(Nálunk a gyerekeknek sok pénze nincsen, a gyermek mankóra költötte azt a keveset is, hogy édesanyjának segítsen nagy szükségében.)

Az anyukának záporoztak a könnyei.

– Kedves fiam! Nekem már a mankó sem segít

– Édesanyám, ne búsuljon, Déván van egy konyha. Elszegődtem, egész nyáron mosogatni fogok! Lesz pénzem, hogy megoperáltassuk a lábadat

Ezt sem tőlem tanulta! Ennek a hétördög-gyermeknek az Isten írta a szívébe, a szülő-, és a szülőföldszeretetét.

***

Jézus mielőtt csodákat tett, ugyanúgy kergetőzött a poros utcákon gyermektársaival. Mennyi háború, és nehézség volt akkor is! Amikor az angyalok lenéztek az égből, látták, hogy a gyermek Jézus bújócskázik!

Tudjunk játszani – ne csak ítélkezzünk!

Sajnos felnőttek lettünk, pedig az kéne, hogy önfeledten boldogok legyünk.

***

Szokatlan tapsvihar.

Nincs ezer mikrofon, nincs tucatnyi tv-stáb.

Csak csillogó szemek.

És csendes szeretet.

(A Dévai Gyermekek immár második alkalommal töltik el vakációjuk egy részét a Vas megyei határ menti falucskában – Szakonyfaluban.)