Hogy vagy? Minden rendben?

De vajon tényleg folyamatosan a mentőmellényt kell szorongatnunk? Vagy olykor belefulladhatunk kicsit a könnyek tengerébe?

Nehéz megtalálni azt a bizonyos arany középutat. Az önsajnálat kelepcéjébe roppant egyszerű beleesni, és ahogy csendben figyelem az embereket, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy rengetegen lubickolnak abban a bizonyos pocsolyában. Ha megkérdezzük tőlük, hogy vannak, az gyakorlatilag felhívás a halálos keringőre. Elindul a szófolyam és a borzalmak vég nélküli felsorolása. Nincs semmi jó, semmi pozitív, semmi motiváló. Titkon az ember ilyenkor azt kívánja: bárcsak ne kérdezett volna semmit.

De a másik szélsőség sem jó. Hiszen mindig nem lehet azt hajtogatni, hogy minden rendben. Mindig nem süthet a nap, nem csicsereghetnek a madarak, és mindig a kutyagumi sem lehet illatos. Néha bizony locsog az eső, süvít a szél, és sokszor lelkünk tája beleremeg az égi áldás erejébe.

De akkor miben rejlik a titok? Nem tudom. Általános érvényű, örök igazságokat sajnos nem áll módomban közölni. De van egy aprócska rejtély, ami rávezethet minket a helyes ösvényre. Az érzelmeinket ki kell adnunk magunkból, át kell élnünk őket szőröstül-bőröstül. Ha fáj? Akkor engedjük, hogy fájjon. Ha dühösek vagyunk? Akkor hagyjuk, hogy arcunkat ellepje a vörös köd, és átcsapjon rajtunk a perzselő áramlat. Ha félünk? Hadd törjön magának utat a rettegés, járja át minden pórusunkat!

Ne tapicskoljunk a negatív érzelmekben: csak nézzünk velük farkasszemet, majd engedjük el őket! Ha nem merülünk bele a mocsárba, de nem is nyomjuk el a bennünk feszülő valóságot, akkor valódi lelki békére találhatunk.