Vakvagány - Súlyosan problémás, súlyos problémák

Mindannyian, élvezve a vízpart kínálta előnyöket, épp kiadós ebédjüket fogyasztották. Az egyik férfi előtt egy hatalmas, tejfölös lángos terpeszkedett, aranyló sajtréteggel a tetején. „Túl sós” – szólalt meg száját elhúzva. „Ez egész jó, csak kicsit forró” – fűzte hozzá, a teli, határozottan nutellás szájjal étkező párja.

A mellettük ülő páros is épp az étel méltatásánál tartott. „Lehetne nagyobb is ez a kolbász” – dörmögte az orra alá egy középkorú, pocakos úr, miközben méretes szelet kenyerét a mustárba tunkolta. „Ne panaszkodj, – korholta a felesége – azt nézd meg, hogy a palacsintámban milyen kevés a lekvár” – nyalta le az ujjáról az elvileg csekély mennyiségű dzsem egy részét.

Mindeközben a fűben fekvő, napozó társaságok párbeszédeiből is el-eljutott hozzám egy-egy magvas gondolat: „hihetetlen, milyen forróság van, meg lehet kukulni”, „borzalmas ez a sok hínár és az iszap”, „a Balaton már 25 fokos? Lassan a lábvizem is hidegebb.”

Ahogy elhaladtam a kiterített törölközők és napágyak között, hirtelen csend támadt. A közeli faasztalnál sem esett több szó a túlságosan sós/édes/sok/kevés/nem megfelelő étekről. Minden szem Lilire és rám szegeződött. Hűséges segítőm vizes pocakkal, komoly fegyelemmel navigált az emberdzsungelben, míg Édesanyám jobbról kísért. Jobb kezemet nem takarta semmi, kék-lila-zöld színekben pompázó fisztulám nyíltan köszöntött a világnak.

A hekket evő férfi szájából kiesett a falat, míg a hínárokra panaszkodó hölgy majdnem elbotlott a saját papucsában. Az idő egy pillanatra megállt. A vattacukrok, fagylaltok, palacsinták és lángosok „problémákkal teli” közönsége észbe kapott. Egy percig.

Aztán ahogy elmentünk, visszazökkentek az eredeti kerékvágásba: harcoltak tovább az elemekkel ebben az élhetetlen létben...