Harminc éve nyitották meg a határt

Éppen ma harminc éve annak, hogy megtörtént a csoda: az NDK-s menekültek, országosan közel 100 ezer ember átengedése nyugatra.

A bucsui átkelőnél előre felkészültek a tömeg fogadására, külön sávot jelöltek ki az NDK-soknak. Trabant karavánok lepték el a környéket, egészen Toronyig várakozva a jobb oldali sávban. Így a bevásárló turistáknak a szembejövő sáv maradt haladásul, s vele az izgalom. Igaz, nem is volt szembejövő forgalom…

Mire a határra értünk, olyan trabikat is láttunk, amelyekben heten ültek. Egyiknél kérték, hogy ne fotózzunk. – A bátyám otthon maradt… Aztán elkezdték levakarni a DDR felségjelzést a kocsikról úgy, hogy csak a D maradt. A magyar vámosok nem nagyon barátkoztak, láthatóan parancsot teljesítettek.

Más volt a helyzet odaát, Csajtán (Schachendorf). Vöröskeresztes sátrak álltak az út mellett, az ORF több kamerával vonult ki, de hegyezték objektívüket a nyugatnémet ZDF, az olasz RAI televíziós stábok is.

– Mikor jönnek a németek? – kérdezték. A kelet jelző immáron le is kopott.

Éjfélkor sorompó fel, a tömeg szinte egy tömbben lendül át a szabad világba. Sikolyok, pezsgős üvegek durranása, a magyarok éltetése, sírás és éljenzés – különös szimfóniába keveredett mindez. A történelmi pillanat súlyát átérezve talán azt mondhattuk volna, hogy a szabadság szimfóniájába. De a valóság mindig prózaibb: eligazítás a sátraknál, a 700 schillinges útravaló átvétele, tankolás a benzinkútnál,sorban állás a telefonfülkénél. Megszólítottunk egy csajtai férfit a sátraknál: – Van a segítésben rutinom, ötvenhatban a magyarok jöttek, mindent elsodortak. Ez most szervezettebb – mondta.

Aztán fiatalokkal beszéltünk: miért disszidálnak? – Az NDK a világ legunalmasabb országa. Nincs már kedvünk éveket várni autóra, lakásra, útlevélre – húzzák meg a sörösdobozt, ami nagy újdonság számukra.

Éjjel kettőkor érünk vissza a bucsui oldalra. Teljesen kihalt. – Majd reggel beindulnak megint – ásít a határőr és int: szabad a pálya.