Önkéntesként két nap Barabáson: az ukrán határtól vittünk tovább menekülteket - fotók

Barabás nagyon kieső falu, de nem mondhatják, hogy erre a madár se jár, mert egy hete bizony nagy a forgalom, az öt határátkelő közül ez az egyik. A belépés után behozzák az Ukrajnából érkezőket a faluba, gyalog senki nem jöhet, mert az úton balesetveszélyes, és a szántóföldön sem lehet csomagokkal botorkálni, különösen sötétben nem. A településközpontból kocsik, kisbuszok indulnak a családokkal, akik nem túl sok holmit hoznak, csak amit két kézzel meg tudnak ragadni. Az egyik kisbuszból kérdezi a sofőr: 

– Cuccotok? – Van egy kevés – így a válasz ízes, szép kárpátaljai tájszólással, és tényleg, gyorsan be lehet rakodni azt a pár kézitáskát. A budapesti Nyugati pályaudvarra kéri magát egy anyuka öt gyerekkel – három hat év alatti –, azon gondolkodik, hogy ha innen eljut egy fuvarral a magyar fővárosba, talán mégsem vonattal menne tovább, hanem repülővel, mert az gyorsabb, nem kell annyit szenvedni a hosszú utazással. De a kicsiknek nincs útlevele, csak születési anyakönyvi kivonata, az idegenrendészethez vagy a konzulátushoz kellene fordulni menekültstátuszért, így lenne útlevél, ahhoz azonban maradni kellene Pesten, mert időbe kerül. Úgyhogy többet vesztene, mint amennyit nyerne a repülővel. Mégis jó lesz a vonat. Menni akarnak, mielőbb el, messze a háborútól. 

Ők még szerdán érkeztek a melegedőbe, a szigorítás előtt. Úgy tudni, hogy akiknek nincsenek rendben a papírjai, azokat a Cigándon létrehozott gyűjtőpontra viszik, hogy legyenek megfelelő irataik. A falu főutcáján sokadszorra is végighajt a rendőrautó. A határról jövő egyik kocsiból kiszól egy férfi megszólítva egy helyit: mennyire van ide Zalaegerszeg? Nem tudja. Megnézzük a térképen. 556 kilométer, öt és negyed óra, igazán nincs messze. 

Meg is fordíthatjuk a nézőpontot: Szombathelytől milyen messze van az ukrán határ, a háború? Elég közel ahhoz, hogy ne szoríthassuk ki a tudatunkból. Átjött például a határon egy hatgyerekes család, majd úgy döntöttek, visszamennek, mert otthon maradt még két gyerek. Lebeszélték őket arról, hogy a sötétben, mínuszokban gyalogoljanak a kisgyerekekkel, kaptak ágyat a barabási kultúrházban, amit átalakítottak átmeneti szálláshellyé. Vaságyak vannak a nagyteremben, ahova teát, süteményt, szendvicset is hoznak, valamint játékokat a gyerekeknek. Van nagyobbacska, aki már rajzol az asztalnál, és kisebbecske, aki az anyukája karjában pihen. 

Egyéves kislányt öltöztetnek székre állítva villámgyors pelenkacsere után. A vécéket frissen mosták fel, van bőven papír, a mosdókon legalább háromféle fertőtlenítőszer. Az egyik helyi segítővel beszélgetünk, már nyugdíjas, az önkormányzatnál dolgozott, nem idegen tőle a szervezés. Segít szendvicseket készíteni, fogadni, pakolni, szortírozni az adományokat, ha kell, takarít. Ötven-hatvan ember van beosztva a nap 24 órájában a segítségnyújtásra. Körbevezet a faluban, megmutatja, hogy a pici babákkal jövőket külön, az úgynevezett „jó kis helyen” szállásolják el, ami normál időkben 0–25 évesek közösségi, kreatív tere. Most felszerelték pelenkával, bébiételekkel, extra, hogy itt van fürdési lehetőség. 

Azt is megtudjuk, hogy sok segítő dolgozik a mindennapokban házi gondozóként egyházi szervezetek foglalkoztatásában. – Tegyünk a tűzre – mondja egy gondos helyi asszony, így kiderül, hogy a Híd Kárpátaljáért feliratokkal teleragasztott kultúrházat fával fűtik. Mellette van a hőlégbefúvásos karitászsátor, ahol a nappali műszakot letett segítőkkel alszunk. Kint az éjszakás karitászosok, polgárőrők, rendőrök, helyiek vigyázzák mindenki álmát. Hideg van, mínusz kilenc fokig hűl a levegő. Az emberek a legkülönbözőbb időpontokban érkeznek és mennek tovább a szélrózsa minden irányába. Van, aki Olaszországba, Csehországba, Németországba, Lengyelországba igyekszik. Sok ukrán család keresi a biztonságot. Magyarok jönnek, a család egyik fele Veszprémbe tart – már úton vannak ide értük, várni kell –, a másik fele Hollandiába, aki őket viszi, már beparkolt ide, lehet beülni.

 Még egy könnyes ölelés, elbúcsúznak, Isten veletek! Egy magányosan utazó, jól öltözött fiatal nő Kijevből jött, sírva telefonál, mert most olvasta a neten, hogy Odessza melletti településre is dobtak le bombát, ott laknak a szülei. Egy házaspár érkezik, felajánlást tesznek, bárkit elvisznek Záhonyba, Debrecenbe, Nyíregyházára, regisztrálják őket a karitász sátrában, és várnak, míg ilyen igény érkezik. Közben katonák jönnek a kultúrházba körülnézni, konzultálnak a rend őrökkel. Egy cica ketrecet kap a továbbutazáshoz. A kijevi lány máris helyet kap egy felajánlásos személyautóban, egy család mellé befér. 

A határátkelőn sokan vannak pénteken délelőtt is, sok gyereknek nincs útlevele. Egy fiatal nő gyerekkel azért szakadt el a barátnőjétől, mert a másik gyermekének sem volt irata a tovább utazáshoz. Ő ott maradt a határon, a másikat kisbusz hozta a melegedőre, majd rövidesen továbbmehetett egy kocsival. Csütörtökön a Nyugati pályaudvarra vittünk egy családot, pénteken a Keletibe, egy idős hölgyet a budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre, egy férfit pedig Vecsésre. Mindenkinek határozott úti célja volt.