Vas megyei anyák és lányaik mesélnek a közös útról, a közös hivatásról

Vannak, akik naponta, mások ritkábban tartják a kapcsolatot. Vannak, akiknek ez kimerül egy-egy udvarias beszélgetésben, másoknak a biztonságot, menedéket, az otthon melegét, a kikapcsolódást és mindezt egyszerre jelenti a szülő-gyermek kapcsolat. Kevesen tudják azonban elképzelni, hogy együtt, egy helyen dolgozzanak és határozzanak szakmai elvekről. 

Ildikó és Lívia ezt teszik immáron három éve, és azt mondják: soha nem volt még ilyen jó dolguk. Ildikó harmincévnyi tapasztalattal a háta mögött döntött úgy, hogy az ország másik felébe, Debrecenből Szombathelyre költözik, hogy közelebb lehessen családjához. Már csaknem egy éve dolgozott, amikor néhány álmatlan éjszaka után megfogalmazódott benne a gondolat: milyen jó lenne, ha a lassan gyesről visszatérő, szintén óvónő lányával együtt kapnának csoportot.

 Nem sokkal később – az óvódavezető rugalmasságának és támogatásának köszönhetően – kiderült, ennek semmiféle törvényi akadálya nincs. Egyúttal felajánlotta számukra: ha nem válik be az ötlet, talál másik megoldást. Azóta eltelt majdnem három év. A kiscsoportosokból iskolába készülő, a saját maguk képességeit és határait jól ismerő, de a másikra mindig figyelő nagyfiúk, nagylányok lettek. Olyanok ők, mint egy nagy család. Éppen ez, a bensőséges, biztonságos légkör megteremtése volt a legfőbb céljuk, amikor – elmondásuk szerint – fülig érő szájjal, először leültek, hogy megbeszéljék a tennivalókat. 

– Lívi fiatal, tele van új ötletekkel és energiával. Nekem ott van a három évtizednyi tapasztalatom. Jól kiegészítjük egymást – mondja Ildikó, majd Lívi rögtön hozzáteszi: – Emlékszem, anya azt mondta, ez egy olyan lehetőség, amelyből nem lesz még egy. Amit szeretnénk kipróbálni, megvalósítani, azt most tegyük. Közben pedig kitárt szárnyak alatt fejlődhetek. Hatalmas kincs, hogy olyan mellett tanulhatok, aki nem fél átadni a tudását. Azt is mesélik, hamar kiderült számukra, ugyanazokat a szakmai elveket képviselik. Mindegyikőjük számára fontos a következetesség, a jól kialakított szabályrendszer, a szeretetteljes közeg. Ildikó kisgyermekkora óta óvónőnek készült, 

Lívi pedig azt mondja: előbb szeretett bele abba az elhivatottságba és lelkesedésbe, amit édesanyján látott, mint magába a szakmába. 

Mindezek ellenére adódik a kérdés: nem unják egymást? Ildikó így vall erről: – Lívit imádják a gyerekek. Felugranak, amikor megérkezik, és majdnem feldöntik, úgy ölelik. Én pedig minden egyes alkalommal elmondom magamnak: Milyen jó, hogy megérkezett, hogy itt van. Ez tényleg a valóság? – Egyébként figyelünk a határokra: az óvodában a keresztnevünkön szólítjuk egymást, és otthon a vasárnapi ebéd mellett nem a csoport élete a téma – teszi hozzá Lívi, majd így fogalmaz: – Ő az anyukám, a mentorom, a pszichológusom, a kolléganőm, a barátom. Azt hiszem, ez az alapja mindennek. Rostáné Piri Magdolna és Tóth-Rosta Izabella. Anya és lánya. Előbbi 1984 óta szolgál a bobai evangélikus gyülekezetben, 2006 óta esperes, az első nő, akit a Magyarországi Evangélikus Egyház erre a pozícióra megválasztott. Lányát, Izabellát ő iktatta be lelkészi szolgálatba Nádasdon néhány nappal ezelőtt. Megható esemény volt.

 – Amikor két éve a lelkészszenteléskor a lányom nyakába akasztottam a stólát, elhangzott egy mondat: Viseld a Krisztus igáját! Talán képileg az volt a pillanat, amikor továbbadtam a stafétát, amikor azt éreztem, hogy megvan a folyamatosság. Sokat jelentett nekem az az esemény, és végtelenül hálás vagyok a jó Istennek, hogy ez megtörténhetett – mondta Rostáné Piri Magdolna, aki annak idején meglepődött örömmel fogadta, hogy lánya is a lelkészi hivatást választja. Nem lett valláskárosult – teszi hozzá az esperes asszony –, ahogy a lelkészcsaládok gyermekei közül sokan, akik tudják, ismerik ennek a hivatásnak a nehézségeit. Izabella nem elkerülte, hanem kereste az utat Istenhez.

 – Számomra édesanyám mellett meghatározó volt a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetségben végzett munka, ahol mozgássérültekkel foglalkoztam tíz évig. A másik a Szélrózsa találkozó volt, amely elindított ezen az úton – mondta tanulóéveiről a 29 éves lelkésznő. Hat év egyetem után egy évig Heidelbergben tanult ösztöndíjjal. Gyakorlatát Kecskeméten töltötte mentor lelkészek mellett, ott ismerkedett meg a férjével. Ezután Kaposvárra került, majd Nádasdra, itt beosztott lelkészként kezdett, majd helyettes lelkész lett, a beiktatás óta pedig már parókus lelkész.

 – Lelkésznőnek lenni nagy kihívás, ezt láttam édesanyámnál is, hiszen neki helyt kellett állnia anyaként, de a gyülekezet élén, majd később esperesként is. Én mindig azt gondoltam erről, hogy ez egy nagy ajándék, mert szerettem a gyülekezetben lenni, otthon éreztem magamat, a gyülekezeti tagok mindig óriási szeretettel vettek körül – emlékszik vissza Izabella. – A feladat nem könnyű – folytatja a lelkésznő –, hiszen meg kell találni a közös hangot a gyülekezettel úgy, hogy az méltó legyen ahhoz, amit a lelkész képvisel. Vezetőként és lelki támaszként is jelen kell lenni. Édesanyámmal munkatársi kapcsolatban is vagyunk, ezt már megszoktuk. Hasonló karakterek vagyunk, a véleményünknek hangot adunk, ha van is, amiben nem értünk egyet, hamar rendezni tudjuk a sorokat – mondja Izabella, aki nagy területen, 300 lelket számláló evangélikus közösségben szolgál. Anya és lánya naponta beszélnek, május végén pedig esküvőre készülnek. 

Izabella polgári esküvője után most a bobai templomban is házasságot köt gépészmérnök férjével, sőt 150 fős lakodalma is lesz Sárváron. Rostáné Piri Magdolna vezérigéje így szól: „Mert közülünk senki sem él önmagának, mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.” Ez az Ige erőt ad, bátorít és megfogalmazza mindazt, ami a feladatom az életben – mondja az esperes asszony. 

Lánya, Izabella ezt választotta: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” – Ez alapvetően egy református Ige, a pápai református templom szószéke fölé van írva, mindig ezt olvastam gimnáziumi éveim alatt. Később az egyetemen a kollégiumi szoba tükrére is felírtuk lelkésztársammal, és ez lett a szentelési Igénk is. Izabella végszóként még megjegyzi: a bobai templom oltárterében tette meg az első lépéseit. Szerinte biztos, hogy van ennek valamiféle szimbolikus jelentése. Az volt az út eleje, ami idáig elhozta.