Candide live Szombathelyen, vagy a teremtésnek van még egy dobása

Volt rá példa sok évvel ezelőtt, hogy a kor nagy színészének kellett leszólnia-kiszólnia a színpadról a nézőtérre, mert a diákközönség nem követte a kellő tisztelettel a valamely nagy klasszikusból készült előadást. Na, a szombathelyi Candide nem ilyen. Igaz, a Candide sem „klasszikus” színpadi klasszikus – még akkor sem, ha a Nagy Péter István-rendezés finoman a Tragédia-párhuzamokra is ráerősít –; bár megjelent már a Voltaire-regény színpadon (lásd! Kaposvár), sőt létezik a világra szóló Candide-musical.  A WSSZ Candide-ja is fergeteges zenés-táncos produkció, csak egy kicsit másképpen (zene: Dargay Marcell).

Viszont a szombathelyi Candide egyáltalán nem ifjúsági előadás – bár a középiskolai kötelező olvasmány révén vannak emlékfoszlányaink a lisszaboni földrengésről, a félfenekű öregasszonyról, a regényben felbukkanó Rákócziról meg Eldorádóról –, de nem véletlen,  hogy a fiatalok ennyire veszik az adást. Ünneplőben érkeznek az évad utolsó előadására is az Akacs 7-be, mintha érettségizni készülnének. Aztán nyilván gyorsan rájönnek, hogy vizsgadrukkra semmi szükség, a mese viszont róluk – rólunk – szól, ez pedig elementáris és felszabadító élmény. Ha vizsgázunk, akkor az életünk a tét.

És ha tetszik, vizsgázik a színház is, amely soha nem „előzheti meg a saját korát” (mint ahogyan az irodalmi művek olyan gyakran megteszik), mindig a híres „itt és most”-ban kell hatnia. Nagy Péter István formabontó-formateremtő színháza csillagos ötösre vizsgázik.  A fiatal rendező most már nem egyszerűen a legígéretesebb pályakezdő (megkapta ezt a címet), elvégre sorra-rendre váltja be ígéreteit (a Radnótitól Szombathelyig). Lassan szinte védjegyévé válik a filmes eszközök bemelése a színház világába – és ha valahol, a Candide-előadásban van a szinte folyamatos élőzésnek létjogosultsága, bizonyítva azt az alaptételt, hogy a művészetben egyszer csak a forma válik tartalommá, vagyis jelentés(es)sé. 

Az a tény, hogy a Márkus Emília-terem színpadán a filmezés révén gyakran megkettőződik a látvány – bár a folyamatosan jelen lévő kamera és a film nem kizárólag így, ebben a funkcióban működik –, heurékaélmény-szerűen mutatja föl virtuális képekben, képfolyamokban tobzódó korunk tudathasadásos alapállapotát. Hányféle a valóság? Hol a valóság? Mi a valóság? (Hát még az igazság.) Ráadásul ez a duplázódás (szimultán játszma)  a "közelit" és a "távolit" is relativizálja, miközben az eleven, érzékeny emberi arc (a színész arca) diadalát hirdeti. Az idősebb korosztályhoz tartozó nézők kicsit kapkodják a fejüket, hogy a vizuális és verbális tobzódásban le ne maradjanak valamiről, a fiatalabbakat a saját anyanyelvükön szólítja meg ez a színház. Nem mellesleg a megválaszolhatatlan és megunhatatlan „nagy kérdéseket” feszegeti – nagy invencióval, pátosz nélkül. De nem érzelmektől mentesen.

Aki azonban Rákóczi fölbukkanására vár, csalódnia kell. Rákóczi nincs (miért is lenne, Voltaire is a saját korát írta meg); „kis Thunberg Gréta”, klímacsúcs, klímakatasztrófa, ENSZ-képviselő,  kolumbiai drogbáró, Afganisztán, Türkmenisztánból jelentkező lájkvadász youtuber, csillagközi utazás van. Mint tudjuk, a legabszurdabb abszurd soha nem a képzelet szüleménye. Titokban Magyarország is van, de ide végül nem jönnek el. (Vagy mégis.) A Voltaire-szerkezet marad: a pikareszk, a nagy utazás – Kunigunda, a szerelem, a boldogság, az élet értelme (stb.) nyomában. És marad a Voltaire-hangnem is: üde, ártatlan, ironikus.

Az átírásnak hál’istennek már van hagyománya a színházban. A világirodalom különben  is nagy átírások sorozata: az archetipikus történeteké (történet-töredékeké).  Schnabel Zita díszletének központi eleme a multifunkcionális lakókocsi – amely azonban „valójában” nem halad, hanem forog: köbe-körbe. Ezért érvényes ma a Candide. Vagy nem is átírás ez, hanem újabb és újabb variáció, sőt önironikus hódolat, ahogyan Kundera mondja a saját Diderot-átírásáról.

A Voltaire-regény átírói – Vinnai András, Bódi Zsófia és Nagy Péter István – gyaníthatóan ugyanígy hódolattal viseltetnek a Candide, vagy az optimizmus szerzője iránt. Aki, ugye, voltaképpen szintén átíró, amennyiben az idült optimista filozófus, Leibniz (vö! Coelho) tanításainak mutatja föl a visszáját. A keretjátékban Voltaire egyenesen megöli a sikeres íróként bemutatott Leibnizet a WS Színház mosdójában, hogy megírhassa a Leibniz-történet saját, „hiteles” változatát. Voltaire – a narrátor – Szabó Tibor hangján kíséri végig az előadást. A narráció és a keretjátékban, vagyis a bevezetőben alkalmazott szinkron (Csonka Szilvia például a virgonc műsorvezető szerepében Németh Judit bársonyos hangján szólal meg) egyfelől az iróniát és az elrajzoltságot erősíti, másfelől meg azt a képzetet kelti föl, hogy mindannyian egy láthatatlan, mozdulatlan mozgató kezében vagyunk.

Ha az előadás kontextusában a rendező a legfőbb bábjátékos, elmondható, hogy biztos kézzel mozgatja a színészeket, akik virtuóz módon – többen több szerepben – játsszák végig az estét. A rugóra járó, sokszor gyorsöltöző (jelmez: Pattantyus Dóra) szereplők egyrészt (arche)típusok, képregényhősök, rajzfilmszereplők, másrészt meg – a színészi játéknak köszönhetően – mégis van bennük valami megismételhetetlenül egyéni és egyedi. Külön öröm, hogy például Szerémi Zoltán – akár a gyárigazgató, akár Uncle Sam, akár mondjuk az öreg Cacambo szerepében tűnik föl – úgy ragyog, mint „régen”, a WSSZ első időszakában. Nagy nyereség a vendégjátékos Ecsedi Erzsébet, megint csak több szerepben, az elrajzoltság és a finomság különös egyvelegét állítva elő a színpadon (...az a tüchtig, kosztümös politikusi komolyság..., az az anyai tévés nyilatkozat tigrismintában...).

És hát Candide: Major Erik ártatlansága, határtalan bizalma, gyerekes és ősöreg (a kettő voltaképpen egy), bölcs naivitása  – „jámborsága” – az első pillanatban megemeli, és tartja, tartja, tartja az előadást. Major Erik légmentesen záródó Candide (plusz Ádám, Csongor, Miskin herceg stb.): azért lehet ilyen elementáris, mert egyetlen pillanatra sem esik ki a szerepéből; nincs eltartás, „átélés” van – a hatás és az eredmény pont ezért lehet igazi és ironikus.  Jó partnere a játékban Pangolosi mester szerepében Domokos Zsolt és a ragyogó szemű, örök óvodás Cacambo: Gyulai-Zékány István. De tarthatunk névsorolvasást is: Jámbor Nándor (akár mint DiCaprio-hasonmás), Mari Dorottya (Bakos Kunigunda), Némedi Árpád (és a gitár), Sipos László Márk (és a pesszizmus).

Hát akkor műveljük kertjeinket, vissza a paradicsomba – ajánlja végül  Voltaire, és majdnem erre jut az előadás is. Mungóbab van hozzá. De a szombathelyi befejezés – az ezüstös diszkógömb-aszteroida  mozgásba hozásával este tíz után  – inkább emlékeztet Ottlik és  A Valencia-rejtély fináléjára, amelyben a világegyetem fél három után egy perccel szétfoszlik semmivé. Vagyis a teremtésnek van még egy dobása.