A magyar-ír vér

A harmincadiki koncert főhőse kétségtelenül Robert Houlihan karmester volt. Az ír dirigens - aki korábban évekig vezető karmestere volt a zenekarnak, és még sokan emlékeznek rá, tisztelik a zenekari tagok közül - személyes bájával, muzikalitásával, visszafogottan pikírt modorával és döcögős magyar kiejtésével alapozta meg az est hangulatát. Külön érdeme - ez nem szokás komolyzenei koncerteken -, hogy bevonta a produkcióba a közönséget is, amelynek egyszer pezsgősdugó pukkanását kellett utánoznia, máskor tapssal kellett csatlakoznia a zeneszámokhoz. Az ír karmester - a közönség számára rendkívül szimpatikus módon - mindvégig hangsúlyozta a két nép barátságát, valamint azt, hogy ugyan nehéz időket élünk, de a mai koncerten ne gondoljunk erre, legyünk felszabadultak, vidámak.

Ehhez illő műsort is választott a szilveszteri koncertre. A darabok nagy része Strauss- szerzemény volt, de hallottunk Suppé-t, Ivanovicit ( A Duna hullámain), Brahmsot (VII. magyar tánc), Verdit és vérpezsdítő ír népdalfeldolgozást is, amit két alkalommal is eljtszott a zenekar.

A kétrészes és szokatlanul hosszúra nyúlt koncert darabjai úgy lettek sorrendbe rakva, hogy a szilveszteri hangulat egyre fokozódjon: előbb mélabús keringők, majd egyre vidámabb darabok kerültek műsorra. Többször is előjött Jobbágy Anett (szoprán), és törékeny termetéhez képest telt, érett hangon adott elő egy-egy áriát, dalt.

A zenekar játéka is egyre javult, tisztult. A Suppé-darabban még volt egy bizonytalan csellószóló, az énekesnőt kísérve - hiába intette vissza a zenészeket Houlihan - pedig túl zajos volt a zenekar. Nem tudni, miről esett szó szünetben az öltözőben, amíg a negyérdemű az elő-térben pezsgőzött, de tény, ahogy egy jó futballmeccsen, itt is a második félidőre talált magára a csapat. Hirtelen fegyelmezettek, pontosak, határozottak lettek, és irányíthatókká váltak. Az ír népdalfeldolgozás - amelyet láthatóan nagy kedvvel tanultak be és adtak elő - teremtette meg azt a tüzes légkört, ami illik egy bulikoncerthez . Közben előkerültek a kellékek is: a karmester vasutassapkát tett fel, és kürtön játszott egy Strauss-darabhoz, amelynek a címét önhatalmúan Bulivonatra fordította. (Viccesen azt mondta a közönségnek, hogy ezt a darabot egész karácsonykor gyakorolta, ezt persze nem hitte el senki, hiszen egy egyszerű, egyhangos betét volt csupán.) Máskor Fából készült csapóval adott hangsúlyt a darabnak, és térítette észre a bóbiskolókat. Az éljen a magyar című Brahms-szerzeményt már úgy konferálta fel, hogy nem ám holmi langyos osztrák, hanem tüzes ír-magyar ritmusban fog megszólalni. A darab tényleg így is szólt, nem is akadt ekkor már bóbiskoló néző. Különösen, hogy a karmester a koncert vége felé a közönséget is igyekezett bevonni. A mi feladatunk lett volna egy darabban a pezsgősüveg durranását utánozni. Ez tegnap este jobban ment , piszkált minket gyenge teljesítményünk miatt Houlihan. Amikor még egyszer is felhangzott az ír népdalfeldolgozás, mindenki tudta, milyen is az ír vér, és mindenki érezte, hogy vége felé közeledik a koncert. Ménkőként csapott be a Bartók Termbe Radetzky marsch első pár taktusa. Aztán néma csend: Houlihan mosolyogva fordult a meglepett közönség felé. Igen, most lehet majd tapsolni - hunyorogta felénk, és meg is tanította a ritmusképletet. Radetzky marsch zenekarra és tapsoló emberekre - kommentálhatnánk az utolsó darabot. A tapsot nehéz volt abbahagyni, de a maestro leintett mindenkit: most már a pezsgőé a főszerep.