Mesék a zongoránál - Selmeczi György sorozata a Weöres Sándor Színházban

Az Operamesék legutóbbi estjén ráadásul nemcsak a Traviata-tananyagot folytatta, hanem arról is beszélt, hogy sok évvel ezelőtt miképpen "zongorázta be magát" a magyarországi színházi életbe  és ezzel szoros összefüggésben hogyan kezdődött a barátsága Jordán Tamással, a WS Színház igazgatójával. "Amikor önökhöz jövök, Jordán Tamáshoz is jövök - és ez derűt kelt bennem."

Tehát: képzeljük el, hogy megérkezik a Krúdy Klubba Selmeczi György - egyenesen Budapestről -, helyet foglal a pódiumon, az alkalomra odakészített asztalnál. A "szusszanás" kedvéért beszélget egy kicsit az ezúttal a házigazda szerepében fellépő Jordán Tamással  és milyen jól teszi. Arról van szó, hogy miképpen "nem bír megszakadni az a párhuzamos pálya", amit ők ketten "1976 óta futnak;" természetesen többekkel együtt ebben a barátságra, tehetségre, közös élményekre alapozott "holdudvarban." A (legendás) 25. Színház - mit ad isten - éppen akkoriban szerette volna színre vinni a Mahagonny városának felemelkedése és bukása című Brecht-Weill-operát, amikor Selmeczi György megérkezett Kolozsvárról Budapestre. A színház bajban volt, mert sokáig keresték a megfelelő embert, aki "el tudná zongorázni" az előadást, de nem találták. "Márta Pistának jutott eszébe, hogy nem kell tovább keresni, mert ha valaki meg tudja csinálni, akkor Selmeczi György lesz az." És tényleg: "Mindent annak a beugrásnak köszönhetek: az egyik munka követte a másikat." Erre a találkozásra vezethető vissza minden: a Merlin Színház "zongorázzunk el egy operát"-estjei, a Kolozsvári operamesék című tévésorozat - és a szombathelyi Operamesék is.

Közben, észre se vesszük a váltást, Selmeczi György egyszer csak ott ül a zongoránál. Előbb - mint "rendes tanár" - tételszerűen összefoglalja-föleleveníti a "korábban tanultakat." Hogy pl. az opera az európai gondolkodás "nagy csodája;" hogy az egyetlen olyan műfaj, amelynek a teljes történetét ismerjük - ebből következik, hogy szerinte "a stilárisan önazonos opera halott" -; hogy az opera alapköve az "éneklő ember toposza"; hogy alapműfaja a dal, "a legősibb megnyilvánulások legkristályosabbja", amely ráadásul biológiai parancsokat is teljesít. Micsoda egyensúly, micsoda arányosság, micsoda gyönyörűség,
- áradozik az előadó  és örömükben ebben a pillanatban kacsintanak egyet a Krúdy Klub időről időre színt váltó lámpái.

A dalban megnyilvánuló (a kontraszt, a tükör, a szimmetria stb. elvére épülő) egyensúly és arányoság nem engedi azt sem, hogy az "A part alatt, a part alatt..." kezdetű dalocskát a sorok megduplázása nélkül énekeljük (mert minek ugyanazt kétszer elmondani). Kár próbálkozni: gyorsan kiderül, hogy az ismétlés nélkül a dal szárnyaszegett madárrá változik. Az énekből egyenesen következik a tánc  amelynek hajdani műfaji bőségéről ma már alig tudunk fogalmat alkotni. Verdi Traviatájának "zenei kanavásza" mindenesetre a tánczenékből táplálkozik: elvégre bál van az operában!

És Selmeczi György zongorázik, énekel, beszél  mutatja és bizonyítja, hogy Verdi sokszor milyen rafináltan egyszerű fogásokkal dolgozik, hogy aztán váratlanul - homlokán a zseni pecsétjével - a magasba röpítse, közben pedig gondolkodás nélkül Violetta, "a tévedt nő" mellé állítsa a közönséget.

Persze megint nem lehet befejezni - csak abbahagyni. Selmeczi György májusban ül le újra a zongora mellé a WS Színház Krúdy Klubjában. Addig is: kedvünk támadt Verdit hallgatni.

Nem végződhet happy enddel

Ahogy az opera címe is jelzi - Traviata azt jelenti, "a tévedt nő"- , Verdi operájának hőse kaméliás hölgy, aki a polgári erkölcsök szerint kifogásolható életet él. Szép  és tüdőbeteg. Aztán utoléri a valódi érzés: a szerelem. De Violetta és Alfred romantikus szerelmi története nem végződik - nem végződhet - happy enddel. Talán pont azért, mert akkor nem tarthatna örökké.