Amikor két férfi beszélget...

 - Kicsit foghíjasak vagyunk, érezni már, hogy itt a nyár. Téged ez ne zavarjon, inkább mesélj magadról  - kezdte Endrődy Krisztián fiatal kollégájához, Schmidt Róberthez fordulva. Érezni lehetett, ez  más beszélgetés lesz, mint a többi, annak ellenére, hogy nincs két egyforma előadás, nem lehet kétszer ugyanazt a hangulatot megteremteni...

- Esztergomban születtem és Nyergesújfalun töltöttem a gyerekkoromat. Egyházi gimnáziumba jártam...  - folytatná Robi, de Krisztián rögtön a szavába vág.
 
- Hogy lett ebből mégis színház a maga liberális felfogásával? - kérdezi.

- Tudod, már a gimiben is mindig produkáltam magam, de az az igazság, nem mentem el felvételizni az egyetemre, úgy éreztem, kell még egy kis idő. Inkább tanító szakra jöttem ide, Szombathelyre. Egy barátomtól hallottam, milyen jó ez a hely...és hát szerettem volna magam a szülőktől távol is kipróbálni. Tulajdonképpen hat-hét éve megragadtam Szombathelyen, igaz a fősulit  még  nem sikerült befejeznem a megkezdett szakon - közli Robi.

Miközben Krisztián azon mereng, hogy az eredeti szak  közben azért elvégezte a színész kettő képzést, Robi már meséli a dolgokat.

- Láttam egy plakátot az iskolában  - mondja.

 Hihetetlen, de tényleg így indult az ő története, s egy plakátnak köszönheti, hogy most már a Weörös Sándor Színház teljes értékű tagja.

- Szóval, plakát, tervek meg a család. A szüleim vegyészek, hát igen, nem éppen rokon terület a színházzal. A művészi indíttatás valószínűleg unokatestvéri ágon kúszott be a családba, ott vannak zenészek. Én sem maradtam ki ebből: általános iskolás korom óta harmonikáztam, aztán az egyetemen kicsit mellékvágányra került ez a tevékenység. Néhány hete kezdtem újra  - mondja, és maga elé veszi a hangszert, játszani kezd. Szépen szól a dallam, nem érződik a sok éves kihagyás. Krisztián máris faggatja: - Te, van olyan harmonika is, amin olyan gombok vannak...

- Ez billentyűs, de ezen is vannak gombok, a másik oldalon. Azok a basszus hangok. A másikat én sem ismerem. Alapvetően nehéz megtanulni harmonikán játszani, de ha átlátod a rendszerét... na akkor kell a sok gyakorlás - mosoly ül mindenki arcára.

Míg a közönség a zenét hallgatja, Krisztián lepattan a színpadról, az asztaloknál tollat és papírt oszt: írják fel kérdéseiket és egy szót, amiről majd Robinak asszociálni kell.

- Ha már játék, akkor legyen szó szerepjátékról.  Ha jól tudom, volt és talán van is egy játékotok.

- Főiskolás éveink alatt sokat jártunk bulizni, szórakozni és barátommal, Dáviddal volt egy spontán játékunk. Ismeretlen asztaltársaságokhoz ültünk oda és beszélgetni kezdtünk. Semmi komoly, néha előadtuk, hogy most vagyunk először Szombathelyen, szállodában szálltunk meg, van egy jachtunk...általában azért ezt a hölgyeknél vetettük be. A lényeg mindig a szórakozáson, az improvizáción volt  meséli.

- Szóval te a szerepjáték alatt a csajozást érted? - Nevetve kérdezi Krisztián és a közönség is éles hahotával értékeli az elhangzottakat.
- Nem, egyébként komoly párkapcsolatban élek, öt éve vagyunk együtt a párommal, Pusztai Fannival. Ő is színész.

Robi nem csak a színházat és Fannit szereti, a zene és az ének is fontos része életének. Dalra fakad, jó barátja szintetizátoron kíséri. Ez a mostani formációjuk, ketten vannak, így együtt. És utólag megtudjuk, Fanni sem marad ki a történetből  az ő megzenésített versét hallgatjuk Robi előadásában.

Hát ilyen, amikor két férfi beszélget. Nincs érzelmi mélység, lelkiség, van viszont nevetés, egy-egy elejtett mondat, amiből sok mindenre lehet következtetni. És a zene. Ott viszont minden kijön, néha burkoltan, néha pedig érzelemdúsan. Azt hiszem, az ifjú színész is pontosan ilyen...