Hogyan ne szeressük idős hozzátartozóinkat

- Ha tudná, hogy a nővéremnek milyen fess férje van - szorongatja a kezem  a magát negyvenévesnek mondó asszony. Jó pár éve elmúlt már kilencven, nővére pedig sosem volt...

A Vas Megyei Szakosított Szociális Intézet demens részlegén vagyunk. A lakók  éppen ebédhez készülődnek.  Az egyik asztalnál hangoskodnak: két asszony összeszólalkozott, a vita tárgya a műanyag tálca. Jön az ápolónő, szétülteti őket. Mint a gyerekek, szalad ki a számon, és kiderül, nem tévedek sokat...

- A szellemi leépülésben szenvedő idős embereket ellátó demens részleg huszonöt lakója közül huszonkettőt etetni, mosdatni, fürdetni és pelenkázni kell. A  huszonöt idős emberre a nappali műszakokban két, éjszakánként egy ápolónő jut - hallom dr. Szabó Mihály pszichiáter főorvostól és Lendvai Imréné főnővértől. Ennek ellenére nem panaszkodnak, már csak azért sem, mert idejük se lenne rá...

És hogy miként bánunk idős hozzátartozóinkkal? Ahogy a főorvost és a főnővért hallgatom, rá kell jönnöm, hogy úgy, ahogy a gyermekeinkkel. Szeretjük őket, de mivel reggeltől estig dolgozunk, hajtunk, nem tudunk gondoskodni róluk. Jó esetben "beadjuk" egy intézetbe, és bár tudjuk, hogy ott jó helyen van, lelkiismeret furdalásunk van. És kompenzálunk. Hogyan? Például nem vesszük figyelembe a látogatási időt, és   sem a többi lakóval, sem az őket ellátó nővérekkel nem törődve a leglehetlenebb időpontokban is követeljük, hogy engedjenek be a hozzátartozónkhoz.

- Pedig - akárcsak a gyermekeknek - az időseknek is szükségük van a napirendre, arra, hogy a napnak ritmusa legyen - magyarázza dr. Szabó Mihály.

A főnővér tovább mesél, persze egyik történetet sem nevesíti. Van olyan hozzátartozó, akiről véletlenül derült ki, hogy titokban "gyógyszerezte" az édesanyját. Úgy gondolta ugyanis, hogy az a gyógyszer, amit ő ad, sokkal jobb, mint amit az intézetben kap az anyja. De az édességekkel is túlzásba eshetnek a látogatók, főleg, ha  cukorbeteg hozzátartozóiknak csokoládéval, bonbonnal kedveskednek. Ez a helyzet az etetéssel is: nem ritka, hogy a látogató "beletömi" az ételt az idős emberbe, ő nyugodt lelkiismerettel távozik, míg az édesanyja vagy az édesapja kínok kínját átélve hányja ki a beletömött ételt. Tudjuk: ezekből az esetekből kiindulva nem szabad általánosítani. Elgondolkodni viszont érdemes. 

És mi lesz velünk az azután?

Elgondolkodtató, amit dr. Szabó Mihály pszichiáter főorvos mondott. Hogy az orvostudománynak hála, ma már sok mindenkit életben lehet tartani. Csipőprotézissel talpra lehet állítani idős embereket, a szűk ereiket is ki lehet tágítani, a kérdés csak az: mi lesz velük azután? Ki gondoskodik róluk, és ha kell, ki ápolja őket? Ma már ritka, ha több generáció él együtt vagy egymás mellett. És sajnos a munka mellett időből is egyre kevesebb jut gyereknek, idős hozzátartozónak egyaránt.