Fúvós család: egy csapatban játszik a Rozmán trió

István nagyapát anno kilencévesen trombitán játszó bátyjai szervezték be a sárvári fúvósokhoz; ő klarinétos lett az akkor még Sitkovics Péter vezette együttesben, utóbb muzsikált a Pernecker János által irányított fúvószenekarban, ma pedig a Szélesi Attila karnagy dirigálta rezesbanda tagja.

A ma már basszusklarinétos így emlékezik: „Egyszer csak megéreztem a zenélés ízét, ami igen kellemes élményt jelentett. Az ember elfelejtett bút s bánatot, nem utolsósorban pedig fölemelő érzés volt élvezni a közönség tapsát.”

Éva asszony – a nagymama – is mindig kedvelte a muzsikát,  hobbi szinten harmonikázott, a szájharmonikát is bűvölte olykor-olykor. A fúvószenekari koncerteket – ahová cseperedő gyermeküket már babakocsiban is vitte magával – utóbb otthon mindig kielemezte párjával.

Tamás fiuk fülébe szinte belekúszott a zene; ő a harsonát választotta. De mivel nem volt elég hosszú keze hozzá, ezért a – hasonló hangzású – baritonkürtnél kötött ki. Az apai példa nyomán tagja lett az ifjúsági együttesnek, majd az úttörőzenekarnak. „Már akkor is szerettem a próbákat, klubszerű volt a hangulat. El-elbohóckodtunk, miközben remek közösség formálódott, megszerettük a csapatjátékot, rájöttünk, hogy egymásra vagyunk utalva, csak együtt érhetünk el valamit. Persze hosszú évek munkájára volt szükség, s bizony az ember még most sem teljesen biztos önmagában. Ismeri a saját korlátjait. De megtaláltam a helyemet. Jó, ha a szólamban többen vannak; valaki ezt, más amazt tudja jobban. S néha meg kell tanulni hallgatni is.”

Apa és fia együtt járt próbákra, szereplésekre. Külhonba is: Ausztriába, Németországba, Franciaországba, Itáliába, Spanyolországba... Tegyük hozzá: a sárvári csapatban korántsem csak ők alkotnak családi párost. Most már persze, hogy a tizenöt éves Ramon is sikeresen debütált – az újévi koncerten szerepelt először –, jelenleg ők az egyetlen nagyapa, fiú, unoka trió.

Ramon is, akárcsak egykor papája, a babakocsiban kezdte a zenei pályát; édesanyja, Edina vitte magával a koncertekre. Tízévesen egyszer csak úgy döntött: ütős lesz. Zeneiskola, szolfézs, hangszeres órák, kiszenekar, ifjúsági együttes... Lépegetett a ranglétrán. „Vágytam szerepelni, holott izgultam, féltem, de ez utóbbiakat azért sikerült leküzdenem. Egészen kicsi gyerekként mindig ott voltam a nagyoknál, segítettem cipelni a hangszereket. Az idősebbekkel mindig nagyon jól megértettem magam. Kiváló kis társaság, közeg és hangulat volt. Tavaly szeptember óta vagyok a nagyzenekar tagja.” „Az újévi koncerten ütött rendesen”, dicséri Éva nagymama. „Megható volt a családi hármast együtt látni; amikor Ramont bemutatták a közönségnek...” A fellépés végén többen is gratuláltak neki és Ramon édesanyjának, Edinának. Ő a most kilenc és fél hónapos kistestvért, Korinna Rebekát hordja babakocsival a fellépésekre.

István nagyapa elégedetten mosolyog: „Örülök, hogy a családot sikerült megfertőzni a zenével. Jó egy csapatban ´focizni´. Büszke vagyok a fiamra és az unokámra, aki szintén elért már egy bizonyos szintet. Kíváncsi vagyok, hová fog fejlődni...” „Örül a szívem, hogy együtt zenélnek a család férfi tagjai”, jegyzi meg Éva nagymama. „Most már valahogy ez így természetes.”