Nemes Nagy Ágnes, Nagy László és Pilinszky János költészetéről

„...Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért." (Pilinszky)

Bevezetőként versekből vett példákkal ismertette a hallgatókkal az „önmegszólító verstípus" és a „komplex költői kép" fogalmát, amely Arany János korától lett általános, majd József Attila verseiben bontakozott ki és vált a modern magyar költészet kedvelt formájává.

A három költő – Nemes Nagy Ágnes, Nagy László és Pilinszky János – életútjának és költeményeinek bemutatása előtt az irodalomtörténész beszélt még az objektív líráról, a tárgyias költészetről, ahol – tartalomhordozóvá átlényegülve - az élettelen tárgyak és a helyszínek is hordozhatnak fölkeltendő érzelmet, gondolatot.

A magyar objektív költészet nagyjai között elsőként Nemes Nagy Ágnes életét, munkásságát ismertette Fűzfa tanár úr, közben néhány versét is felolvasta, elemezte.

A költőnő, aki már diákkorától kezdve írt verseket, a Rákosi-diktatúra éveiben francia és német nyelvű művek fordításaiból és gyermekversek írásaiból tudott megélni.

Második kötetének, a Szárazvillámnak megjelenésétől (1957) már folyamatosan jelen volt a magyar irodalmi életben, költői munkássága mellett az esszéirodalom meghatározó alakja lett.

Az irodalmár a költemények olvasásakor bevonta az elemzésbe a hallgatóságot, akik nagy lelkesedéssel, látható hozzáértéssel szóltak a versekhez – valamennyiük nagy örömére. Fotó: Tátrainé Kulcsár Irén

Fűzfa megemlítette, hogy a költőnő nagyszerű tanulmányt írt Babits Mihályról (A hegyi költő, 1984), mélyrehatóan elemezve az életművét.

Az irodalomtörténész szerint Nemes Nagy Ágnes „A szomj" című kimagaslóan szép, őszinte hangú szerelmes vers, ami kivételesen nem egy férfiköltő, hanem egy bátor költőnő tollából született: a versben a teljes egyesülés végső lehetetlensége fogalmazódik meg

„Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

– Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten..."

Nagy László, aki eredetileg festőnek és grafikusnak készült, kiváló műfordító és a múlt évtizedek egyik legsajátosabb hangú költője volt. Megítélése a kritikusokat megosztja: van, aki szerint költészete túl patetikus, és van, aki szerint éppen hitvallása teszi őt igazán értékessé.

Talán nincs olyan irodalmat kedvelő, aki ne ismerné „Ki viszi át a Szerelmet" (1957) című versét, amely a költő legismertebb műve és szinte szállóigévé vált. Fűzfa Balázs, amikor Pápán egy évforduló alkalmával 800 diák szavalta el a verset Jordán Tamás vezényletével, találkozott a költő fiával, aki megerősítette, hogy ez nem szerelmes vers, hanem filozófiai költemény, ars poetica.

A „Szerelem" nemcsak a szeretetet, hanem az emberi értéket, az életet, a hitet is szimbolizálja és a költő feladata, hogy őrző, értékmentő legyen... Az irodalmár külön felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy a már szállóigévé vált mondat végén nem kérdőjel, hanem felkiáltójel van:

„...S ki viszi át fogában tartva

A Szerelmet a túlsó partra!"

A tanár úr elárulta, hogy Nagy László versei közül neki a „Versben bujdosó" a legkedvesebb, amelyben a költő önmagához szól, vállalja nehéz sorsának súlyát és szépségét is.

Előadása végén Pilinszky Jánosról beszélt, aki szintén egyike volt a 20. századi magyar irodalom rangos költőinek; érdekességként megemlítette, hogy utolsó éveit Velemben töltötte. Műveiből az előadó két verset választott ki elemzésre, a „Négysoros" címűt, amely már a szürrealizmus határát súrolja és az „Apokrif" hosszú, három részből álló költeményt, amit Pilinszky az 1950-es évek elején írt, „sokáig hordta magában", a világmindenségről szól, arról, hogy nincs hova hazatérnie, bár

„...Látja Isten, hogy állok a napon.

Látja árnyam kövön és keritésen..."