A festés szabadsága, avagy a restaurálástól a miniatúrákig

Eszter olyan mint a képei

Eszter lénye nagyon hasonlít a munkáira: törékeny és kifinomult, egyénisége pont olyan színes, mint a képei. Napközben régészeti leleteket restaurál. Ha jártak Szombathely valamelyik múzeumában, biztos láthatták már aprólékos munkáit. Este viszont, amikor hazaér, egy másik szerelme várja – a festés. Minden képe más-más hangulatot sugároz, vannak az expresszionizmusra hajazók és idilli tájképek, de lenyűgözően csempészi bele a keleti művészetre jellemző mintákat és technikákat is alkotásaiba. Önmagát képezve tanult, így mondhatni, ő maga lett saját mestere. Eszter már a szombathelyi művészeti gimnáziumban is restaurátornak készült, onnan egyenes út vezetett számára a Képzőművészeti Egyetemre, majd pedig a Savaria MHV Múzeum restaurátori részlegére.

Szakirányválasztás

– Valószínűleg azért a szilikátokat választottam szakirányomnak, mert már akkor is a formák és a színek vonzottak – válaszolja, amikor arról kérdezem, miért erre specializálódott.

– Édesapám kőfaragómester volt, gyermekként sokszor kísértem munkába, sőt még faragtam is követ, persze csak játékból – mondja nevetve.

– Talán innen ered a formák iránti érzékenységem. Anyai ágon a nagymamám kiválóan rajzolt, a színek szeretetét és a festést tőle örököltem – teszi hozzá. Egyedi és látványos technikája annak köszönhető, hogy teljesen egyedül alakította ki. Szeret többféle módszert egyszerre használni, kísérletezni, de főként vízfestékkel és tussal dolgozik. Eszter lelkesen, beleéléssel mesél munkájáról. A keze táncot jár a levegőben, mintha éppen most is az ecsetet tartaná. Egy pillanatra engem is kiragad a szavak világából, majd visszafogottan, szerényen kezdi mesélni festői karrierje történetét.

Az első kiállítására ismerősei és családja biztatására vállalkozott. Hadnagyné Vörös Mártának, a Körmendi Kulturális Központ igazgatójának és Pálóczi Zsuzsának a segítségével összeállítottak egy önálló tárlatot Eszter munkáiból.

Stílus

– Torjay Valter úgy fogalmazott, hogy én egyfajta absztrakt expresszionizmust képviselek. Az érzelmek megjelennek a képeimen, de nem túl absztrakt módon – mesél festészeti stílusáról. – Minden képemen van valami kis fogódzkodó, ami elindítja a néző gondolatait. Játékosan szeretem rávezetni az embereket az adott hangulatra vagy gondolatra, amit megörökítettem a képen. Egy absztrakt festmény jelentése soha nem egyértelmű dolog, ezért a befogadó is sokat alakít a kép értelmén. Eddigi tapasztalataim szerint az emberek hasonlóan értelmezik a munkáimat, mint amilyen értelmet én szánok nekik. De egy kiállításon valaki megosztotta velem, mit gondol a képemről, és szöges ellentéte volt az én szándékomnak. Nagyon jó volt hallgatni, hogy ő mire asszociál, mert így adott egy másik értelmet is a képemnek, ami szintén passzolt hozzá.

Eszter pont úgy dolgozik, mint ahogy az ember elképzeli a festőt. Este leül az otthoni kis műhelyében, teljesen kikapcsol az agya, megszűnik a világ, és kifesti magából az aznapi hangulatait, élményeit.

„A festék meg én”

– Amikor restaurátor vagyok, akkor az a fegyelemről, a precizitásról szól. Amikor festek, az a szabadság. Készíthetnék bármilyen képet, de én szeretem ilyenkor elengedni magam. Azt szeretem, ha csak ketten vagyunk: a festék meg én. Pontosan ezért választotta a vízfestéket és a tust az alkotás eszközeként, mert az is a pillanatot örökíti meg. – Ahogy felviszem, az úgy marad – magyarázza. – Ez nem olyan, mint az olajfesték, ezen később nem lehet változtatni vagy javítani. Ennek a technikának a szabadsága és a lelkem állapota szüli meg együtt a képeimet.

Rendszeresen készít munkákat különböző pályázatokra, többet nemcsak kiállítottak, hanem díjaztak is. Legutóbb például a VoVa MINIArt – Miniatúrák nemzetközi beinnáléján nyert különdíjat Horizont című alkotásával. Ott is sajátos festési technológiája keltette fel a zsűri figyelmét, amiért különdíjjal jutalmazták. Tavaly önálló kiállítása volt a La Roggia Galériában, az olaszországi Pordonéban is.

– Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam ott is – meséli. – Sokan nézték meg a kiállítást, főleg ahhoz képest, hogy külföldi vagyok, és nem vagyok híres. Emberileg nagyon sokat adott ez a tapasztalat, már csak azért is, mert Olaszországban teljesen más a „művészélet”.