Alex José de Paula 18 évesen érkezett Brazíliából Magyarországra,

– A Haladás éppen Brazíliában játszott edzőmeccset az én csapatommal. Jól ment a játék, felkeltettem a zöld-fehér klub érdeklődését. Kaptam egy ajánlatot, gondolkodás nélkül igent mondtam – idézte fel a kezdeteket a 38 éves Alex José de Paula. – A futballra tettem fel az életemet, mindenképpen Európában akartam focizni, remek lehetőségnek tűnt a szombathelyi szerződés. Máig nem bántam meg a döntésemet, pedig gyerekfejjel csöppentem egy számomra ismeretlen országba, kultúrába. Nagyszerű csapata volt akkoriban a Haladásnak. Olyan minőségi futballistákkal játszhattam együtt, mint például Flavio Pim, Somfalvi, Kaj, Szekér, Halmosi, Selymes vagy éppen Leandro. Nagy szívfájdalmam, hogy ezzel a csapattal nem sikerült semmi komoly eredményt elérni. Ott voltam a 2002-es Újpest elleni kupadöntőben, ahol 2-1-re kaptunk ki az utolsó pillanatban – az első félidőben én is elpuskáztam egy komoly helyzetet; ma is el őttem van a szituáció, ma is nagyon fáj. Ráadásul elbuktuk az országos kispályás bajnokság döntőjét, és kiestünk az NB I.-ből. Mégis rengeteg szép emlék köt ahhoz a csapathoz.

A folytatásban Alex megfordult a Honvédban, a Dunaferrben, hazament Brazíliába, majd következett Dél-Korea, Görögország, aztán ismét Magyarország, a Pápa, végül a Szolnok – több mint száz NB I.-es meccsnél, harminc gólnál állt meg a számláló. Alacsonyabb osztályú magyar klubok után hét évig Ausztriában rúgta a labdát, ma a megyei I.-es Répcelak fontos játékosa. – Első magyar korszakomban remek színvonalat képviselt az NB I. – vélekedett Alex. – Rendre öt-hat jó csapat küzdött a bajnoki címért, nem csak kettő, mint most. Látványosabbak voltak a meccsek, most mindenki inkább védekezik. Akkoriban olyan magyar játékosok kerültek ki erősebb európai bajnokságokba, akik meg is állták a helyüket. Pedig akkor nem volt ennyi pénz a magyar fociban, nem működött ennyi akadémia, nem futballoztunk ilyen stadionokban. De lehet, hogy csak a nosztalgia beszél belőlem… – Több mint két éve dolgozom menedzserként, élvezem a munkát – árulta el Alex. – Beszélek angolul, görögül, spanyolul, portugálul és magyarul – a magyar nyelvvel birkóztam meg a legnehezebben. Kiváló portugál és brazil kapcsolatokkal rendelkezem, de a Görögországban eltöltött három év sem múlt el nyomtalanul. A telefonom folyamatosan csörög, a laptopom egész nap be van kapcsolva. Nézem a különböző szintű brazil és portugál meccseket – és ha kell, akkor utazom.

A kiváló brazil kapus, Felipe például az én segítségemmel igazolt Kisvárdára. Egyébként nehéz dolgom van, mert a magyar klubok mostanában a keleti vonal felé fordultak, számolatlanul jönnek az országba a szerb, bosnyák, orosz, ukrán, román légiósok. – Az elején még küszködtem a honvággyal, ma viszont már Magyarország az otthonom, szeretek Szombathelyen élni – folytatta Alex. – A feleségem magyar, a nagyobbik lányom – aki a Haladásban kézilabdázik – tíz-, a kisebbik pedig egyéves múlt. Régebben gyakrabban hazautaztam, most már csak évente egyszer, akkor is rövidebb időre.

Futballozott a magyar, a brazil, a dél-koreai és a görög élvonalban is

Az anyukám nagyon aggódott értem, hogy hol élek, milyen körülmények között, ezért egyszer eltöltött velem tíz hónapot Magyarországon – megnyugodva utazott haza. A családtagjaimmal, a gyerekkori barátaimmal tartom a kapcsolatot – a brazilok összetartó emberek. De én már hosszú távra tervezek Szombathelyen. – A futballt nem bírom abbahagyni, azért is tértem vissza Ausztriából – mondta Alex. – Répcelakon több az edzés, minőségibb a szakmai munka.

Kispályázom a városi bajnokságban, különböző tornákon veszek részt. A régi Haladás-szurkolók megismernek, sokszor nosztalgiázunk. A meccseken általában megkapom a tiszteletet az ellenfelektől, persze sok fi atal játékos akad, aki ellenem akar bizonyítani. Ha még lehetne egy kívánságom a pályafutásomat illetően, akkor szeretnék a Répcelakkal az NB III.-ban játszani. Nem biztos, hogy mindent kihoztam a pályafutásomból, de futballozhattam a magyar, a brazil, a dél-koreai és a görög élvonalban. Brazíliában együtt edzettem a legendás Romárióval, Görögországban összecsaphattam Rivaldóval és Yaya Touréval. Elégedett vagyok az életemmel, nem bánok semmit – főleg azt nem, hogy 18 évesen elfogadtam a Haladás ajánlatát, és elindultam a hosszú utamra Rio de Janeiróból.