Horváth Ákos: ha van bizalom, akkor az ember szárnyakat kap

Derűs, nyugodt és kipihent.

Pedig forgattam négy napot Pesten, mindennap hazajöttem, aztán hajnalban indultam vissza – úgy fél öt körül –, és este nyolc-kilenc körül érkeztem. Így vagyok kipihent. Persze, hogy nem volt így praktikus, de nagyon fontos, hogy az ikerfiaimmal legyek, amennyit csak tudok: az esti fürdetésre haza kellett érnem. Meg az éjszakai műszakra. Simon fiam még nem alussza végig az éjszakát, feltétlenül megéhezik, ezért aztán Igor is felébred, ő is megéhezik – és ilyenkor helytállni kétemberes feladat.

Azt már régóta tudjuk, hogy szereti önt a kamera. Csak két filmet mondok: Pál Adrienn, A Pásztor. Most milyen film készül?

Remélem, nagyon szórakoztató lesz – ennél többet egyelőre nem mondhatok. De a forgatásban mindig az az igazi öröm – most is így volt –, hogy találkozom olyan kollégákkal, akiket nemcsakhogy ritkán látok, de a közös munkára sem nagyon adódik lehetőség.

Illés László, a nagy nemzetközi karriert befutott A Pásztor rendezője, forgatókönyvírója viszont itt él, a közelben. Hogyan találkoztak?

Ez tényleg szerencsés helyzet. Egyszer forgattunk egy reklámfilmet, ugyanez a stáb: Tóth Gergő, Illés Laci. Aztán, amikor megírta A Pásztor forgatókönyvét, rám gondolt – ami eleve jóleső érzés. Sokat és keményen dolgozott, nemcsak a forgatókönyvön: mindent ő csinált. Lacinak lett volna egy csomó vörös­szőnyeges bevonulása, találkozhatott volna a filmipar szereplőivel, ehelyett a díjátadók ürügyén otthon ült a laptopja előtt.

Önnek is lett volna bevonulása...

Igen, de mégicsak az ő filmje – a legjobb rendező díja Montreálban meg Paraguay-ban, á… jó lett volna ott lenni. Bár nem a díj a legfontosabb, hanem hogy érvényeset és igazat hozzunk létre – és ehhez Lacinak erős tehetsége van szerintem.

Az elmúlt év fenekestül fölforgatta az életünket. Önnek több szempontból: éppen főszerepet kezdett próbálni, amikor kitört a járvány – és megszülettek az ikerfiai. Az ennek örömére készült interjúban azt mondta: az édenkertben érzi magát.

A Covidról nehéz beszélni, sok áldozattal járt sajnos, sok családban gyászolnak – innen nagyon nehéz előhozakodni azzal, hogy mi négyen milyen jól érezzük magunkat. A bezártság lehetőséget adott arra, hogy a fiainkkal – kölcsönösen – különösen intenzíven alakuljon a kapcsolatunk. Félő, hogy azt gondolják: ilyen kevesen élnek a Földön, ahány embert ők láttak az életük első évében. Nagyon betartottuk a saját és az ő érdekükben az összes létező szabályt. Nemhogy nem volt nálunk vendégjárás, de még magát a tejfakasztó bulit is egymagamban abszolváltam. Nekünk ez valóban éden: egy valódi kis kertünk is van – ahol most éppen kinn játszanak a fiúk. Már tudnak járni, kialakulnak nagy érzelmek, akár a fűnyíróval. Megnyitottuk a homokozót, de az csak Igort köti le, úgyhogy kettéosztjuk a felügyeletet: én vagyok a fűnyírós, Judit van Igorral – aztán kicsit összerendeződünk. Az, hogy szinte minden pillanatát látjuk a fiaink fejlődésének, megfizethetetlen. Így vagyunk mi édenkertben, ahova Panna lányomnak persze bejárása van. A fiaim elég távolságtartóak a ritkán látott emberekkel, de a nővérükkel egyből megtalálták a közös hangot: puszilkodás, összebújás lett az ismerkedésből, nem volt semmiféle távolságtartás.

Jordán Tamás emlegetett nemrég egy boldog fotót a kilencvenes évekből: mindenki a Merlin Színház tagja, mindenkinek épp gyereke született – és mindenki boldog.

Abban az évben hét vagy kilenc gyerek született a Merlinben, természetesen az igazgató úré volt az első – ki másé –, őt leszámítva mindannyian nagyon fiatal emberek voltunk. A világ is más volt, meg én magam is más voltam. De már Pannával is nagyon sokat foglalkoztam. Akkor is boldog voltam – és most is az vagyok.

Jordán Tamás a Merlinből elhívta a Nemzeti Színházba – aztán 2008-ban ő hívta Szombathelyre is, az éppen megalapított Weöres Sándor Színház társulatához.

A Nemzeti Színházban fantasztikus színészek között éltünk, meg kellett harcolnunk a harcainkat a nagyokkal. Amikor Alföldi Robi nem hosszabbította meg a szerződésemet, nagyjából 12 másodpercig munkanélküli voltam. Aztán hívott Tamás, hogy van-e kedvem Szombathelyre jönni, mire azt válaszoltam, hogy kérek egy kis gondolkodási időt: van.

Budapestről eljönni Szombathelyre – nem kis váltás. Nem tartott tőle?

Azért nekem óriási tapasztalásom volt a kisvárosi létből: Pápa Szombathelynél is kisebb. Ráadásul az első feleségem nővérének a férje szombathelyi – voltam néhányszor itt a kilencvenes évek elején. Ismertem egy-két szombathelyit. Ráadásul apám Szombathelyen született – a világháború alatt itt működött kórház, neki ez csak a születési helye, de akkor is: olyan érdekes, hogy itt született, aztán ugyanabba a gimnáziumba járt, ahova én – csak ő kitűnő tanuló volt. Szóval nem riasztott ez a helyzet: vártam, kíváncsi voltam. És nem bántam meg.

Azért néha az az érzésem, hogy Horváth Ákos színészi palettáját Szombathelyen még nem ismerjük teljes mélységében, szélességében. Miközben voltak emlékezetes szerepek-előadások: A Herner Ferike faterjától A félkegyelműn át a Szentivánéji álomig – aztán a Márton partjelzőig és az Ádám almái-bemutatóig.

A Jordán-érában játszottam néhány nagyon jó szerepet – szerintem – jó előadásokban, és játszottam rengeteg kicsi szerepet. De mindenhez igyekeztem hozzáadni valami pluszt, mindenből igyekeztem kihozni a maximumot. Mindenestül nagyon nagy szeretettel, örömmel emlékszem A Herner Ferike faterjára, és nemcsak azért, mert szerelemgyerek volt: Kelemen Zoli konoksága teremtette meg a Háy János-előadás tárgyi feltételeit, a szellemi, érzelmi alapokat pedig a közös munka hozta meg. Volt még egy-két ilyen bemutató. Jeles Andrással A kis lordot csináltuk először. Bajomi Gyurival volt egy közös jelenetünk, én voltam a kapitány, ő meg a halálraítélt. Előtte nem dolgoztunk soha a Jelessel, mindenki kicsit izgult. Az első emlékpróbán, amikor már nagyjából tudtuk a szöveget, azt mondta nekünk: „Fiúk, maguknak elég húsz százalék.” Miközben más vért köpött, hogy így fogalmazzak, mi a Gyurival nagyjából kétszer elmondtuk a szöveget, és András annyit mondott: rendben van. Közeledett a bemutató: százalékokat mondott, többet-többet, picit többet. Aztán jött A félkegyelmű...

...és benne Rogozsin, Czukor Balázs Miskinje mellett.

Andrásnak van egy olyan híre is, hogy nagyon kemény tud lenni – de se Balázs, se én ebből semmit nem tapasztaltunk. Nagyon jó volt vele dolgozni. Szeretettel emlékszem vissza erre a nagyon különös, elképesztő tehetségű emberre. Sokszor szerettem dolgozni Mohácsival is – például a Szentivánéji álomban. Sokat játszottam aztán Tamással: a kétszemélyes Szókratész védőbeszédét még a Merlinben mutattuk be, Fehér György rendezésében – a rádióban aztán megcsináltam Szabó Sanyi bácsival is.

A Márton partjelző fázik-előadásban (ott is Jordán Tamással és persze másokkal) több szerepet játszott – ez bravúr .

Magamról nem beszélnék így. Valló Péterrel mindenesetre nagyon jó dolgozni, rendkívül felkészült, jó humorú ember.

Czukor Balázs rendezésében, az Ádám almáiban pedig börtönből szabadult rabot játszik, aki egyszer csak nem tud ellenállni a jónak. Kiemelkedő alakítás, szép összjáték.

Balázs nagyon érzékeny ember.Nagyon figyel arra, ami történik, jó ízléssel irányítja a színészeket. És amikor Trokán Péter azt mondja, hogy na látod, így is lehet, akkor arra azt válaszolom, hogy Péter, ez bizalmi kérdés. Ha van bizalom, akkor az ember szárnyakat kap. Balázs óriási bizalmat szavazott, nemcsak nekem, hanem az összes szereplőnek is – és ettől mindenki nagyon odaadóan szolgálja azt az ügyet, ami az Ádám almái.

Remélem, láthatjuk még.

Igen, Tibke – Szabó Tibor – azt ígérte, műsoron tartja a jövő évadban a színház.

Korszakváltás van: Jordán Tamás elköszönt, Szabó Tibor az új igazgató.

Lehetett tudni, hogy Tibke ambicionálja a feladatot, úgyhogy amikor kiírták az igazgatói pályázatot, jeleztem: ha komolyan gondolja, akkor én támogatom. Nagyon nehéz helyzetben vette át a színházat. Remélem, a következő évad nyugodalmasabb, egyúttal izgalmas is lesz.

Mikor érezte meg, hogy otthon van Szombathelyen?

Amióta Juditot ismerem, fokozatosan egymással épült az életünk: ha vele – és a fiainkkal – vagyok, itthon vagyok. Boldogok vagyunk, de nem úgy, mint Barbie és Ken. Nincs rózsaszín szappanbuborékba csomagolva az életünk.

Kiemelt képünkön: Horváth Ákos kezdettől tagja a Weöres Sándor Színháznak