Villanyszerelőből lett virágkertész a rádóci Poór László

Örök és megmagyarázhatatlan szerelem

Ahogy a leghosszabb rádóci sátor közepén állva az árvácskák földjét áztatja, s közben a virágkertészetről – mint az örök és megmagyarázhatatlan szerelemről – mesél, egy pillanatra úgy érzem, mintha egy népszerű televíziós műsor kockáit bámulnám. A sárga locsolótömlő egyre kúszik, s mire felocsúdnék, ő már egy hatalmas víztároló ballon mellett áll. Most épp a tartályt simogatja, s váltig állítja, ez a jószág a lelke az egész kertészetnek!

- Nem mindegy, mit és hogyan öntözünk. Itt is fontos a pH-érték, nem csak a fürdőszobában!

Aztán a kamrába siet, mesebeli fordulatok mentén elővezet egy kezes kis vetőgépet, s szinte látom magam előtt, ahogy a répamagok valódi szeretetétől vezérelve a puha földágyba bújnak.

Vagy két évtizeddel ezelőtt megtapasztalhattam, hogy Poór László – akkor még – villanyszerelőként hibátlan munkát végzett felújított hajlékomban. Aztán – ahogy jómagam is – eltűnt a városból, mígnem egy óvatlan pillanatban a 86-os út mentén már messziről jól látható fóliasátrak mellett pillantottam meg.

Kicsoda ő?

Alig hittem a szememnek! Ahogy a minap a körmendi piacon is rácsodálkoztam, amint szemet gyönyörködtető portékája mögül invitálta a turikáló, nézelődő népeket. Őstermelő, kertész, kereskedő, piaci kofa? S ha mindez egyszerre, vajon ő miként látja aktuális szerepét?

- Elsősorban kertész vagyok. Virágkertész. Édes-anyám veteményeskertjéből indultam, ide tértem vissza, aztán a zöldségeken, a káposztán, a krumplin meg a paprikán, paradicsomon keresztül vezetett az út a virágokig. Persze a szép növényeket nem elég magról felnevelni, locsolgatni, cserepekbe szortírozni; a piacokon magam állok a portéka mögé. Kitanultam én már azt a mesterséget is. Mások a világ végéig szaladnak, ha valami miatt elveszni látszik a korábbi biztonság.

Én úgy gondoltam, maradok, váltok, és amit kell, ellesem másoktól. Mert mindig azt vallottam: nem szégyen tanulni! Itt, a szerény gazdaságomban, meg most már a körmendi piacon is, úgy érzem, sokan megszerettek. Igyekszem mindenkivel jól kijönni. A piacon beálltam a tapasztaltabb, korosabb kofák közé, hogy eltanuljam, miként kell a vásárlók kegyeiért harcolni. Az is komoly tudomány! A kertészethez szükséges ismeretek megszerzéséhez pedig napestig olvasok. A nagy kezdet az volt, amikor a Kertészet és Szőlészet olvasójaként még díjat is nyertem; és amikor a környékünkön járt Bálint gazda, őt is felkerestem a kérdéseimmel – meséli.

Tudomásul vettem én már a természet hatalmát

Poór László hatvanhét évesen korán kel és későn fekszik. Még a vasárnap délutánt is a sátrakban tölti, és már a hétfő reggeli heti piacra készülődik. Közben persze viccesen megjegyzi, hogy ő valójában nyugdíjas. Ha szabadságról, meg betegségről kérdezem, csak legyint. Azt mondja, nem nagyon van ideje ezekre az úri dolgokra.

Három gyermek felnevelése mellett vállalta ezt a kihívást, és ha kérdik, egyre csak a holnapra, az újabb fóliasátrak bővítésére meg a még több felnevelt és gondozott növényre gondol.

Vannak tervei, azok éltetik. Miközben egy cserép árvácska felesleges hajtásait tépegeti, érkező vásárlókat üdvözöl. Olykor itt is megállnak az őt jól ismerők, most a tavaszi, húsvéti virágvásárlások okán talán még a szokottnál is többen. Kiürít egy kartondobozt és már pakolja is a kiválasztott cserepes növényeket, számol, derűsen búcsúzik, és szaporázza lépteit a sátorban félbehagyott munkához. Nem tétlenkedhet, egyre hosszabbak a nappalok…

Ha a virágkertész sorsáról faggatom, így felel:

- Tudomásul vettem én már a természet hatalmát. Néhány hónapja a fagyok elvittek pár mázsa paradicsomot, a paprikát is ellopta tőlem a hideg, de a rózsakrumplit éppen jókor pörgettük ki. Megmaradt mutatóba! A fekete fólia alatt szunnyadt, nehogy a nagy világosságtól bezöldüljön…

Felemlegetem, hogy pár éve láttam, amint a jégeső által megtépázott fóliasátrai mellett kesergett.

- A veszteség is a pakliban van. Csak mérgelődni, morgolódni nem érdemes. A dolgok rendjét el kell fogadni! – jegyzi meg. Ahogy valaha a rengeteg drót, a konnektorok és lámpabúrák szerelése közben sem engedhette meg magának, ma sem lehet ideges...

Nézem, ahogy teszi a dolgát, alázattal és elszántan; az arcáról soha nem fagyhat le a mosoly.

Olykor úgy tűnik, mintha beszélgetne az apró palántákkal, megsimogatja a leveleket, és ha köztük megpillant egy vadhajtást, bár sajnálja, mégsem kegyelmez. Csak a legszebb, mondhatni, hibátlan növények kerülhetnek ki a kezei közül.

- A lényeg, hogy a virágok, amikkel a tőlem távozók másoknak örömet okoznak majd, pontosan olyan szépségben viruljanak, mint a szaklapok fotóin. Szeretetet küldök, ismeretlenül is, az ünnepeltekhez.