Piros játéktól a felnőtt zenészig – Paukovics Gergely volt a Bájoló vendége

Zene mindenhol

Az egy főre jutó gitárok száma meghaladja a normál mennyiséget – ebben biztosak vagyunk, mikor a képzeletbeli pódiumon ülő Pogira nézünk, akit egyből három gitár ölel körül. Van itt mindenféle és még otthon is mennyi. Mondhatni nála minden szobára jut hangszer, hogy bárhol zenélhessen.

Sokszínűség

Rendhagyó ez is, persze mint minden Bájoló. Ha úgy tartjuk, hogy minden ember különleges, akkor az itt bemutatott vendégek különlegesebbek a különlegeseknél – Orwell után szabadon. Valami igazán egyedi történik épp: egy talpig feketébe öltözött huszonéves srác klasszikust játszik akusztikus gitáron. Ez most új. Hiszen ezt a fiatal srácot láttuk éveken át hosszú hajjal lógó pulcsikban a slam-színpadon a reflektorfény hatásköréből kieső sarokban elbújva és éveken át csak azt hallottuk, hogy valami ott történik: az óvó sötétben ez a srác teremt.

Most itt ül, fehér vászonfüggöny előtt, fény vetül rá és mindez igazi: a tehetség, a hihetetlen virtuozitás. Miközben olyan fogásokat produkál a gitár nyakán, amiről eddig azt gondoltuk a valóságban nem is létezik, csak szóbeszéd – ő nevet. Számára ez játék: de komolyan veszi. Sokszor hisszük azt, hogy a belülről fakadó tehetség bárhol, bármikor megnyilatkozik, de bele sem gondolunk mennyi alázattal és gyakorlással jár mindez.

Gyerekkortól idáig

Mindig érdekesek a kezdetek: az első hangszer, az első játék. Pogi édesapja még őrizget egy apró polaroidot, amin kisfia pici piros játékgitárral metálkodik. No, ez a történet valahol itt kezdődött és mindenki örül, hogy a pici Pogi igazi hangszerre váltotta a kis piros játékot. Azóta zenekara van. Most végre igazán az övé, az övék. Négyen alkotják: bánatos fiatal férfiak, akik maguk sem tudják miért bánatosak – s valójában fergetegesen bohémok és vidámak, csupán a zenébe kúszik olykor némi reménytelenség. Ahogy ő próbál keretet adni a stílusnak: nos, nagyon jó ez a 21. század, mert senki sem szól ránk, hogy miért játszunk metál után funkyt. Az Eticatt zenekarról van szó: Kiss Gábor, az énekes ide is elkísérte Pogit – néhány dalt is eljátszanak akusztikusan, de basszusgitárral. A zenekar még apró-cseprő, csupán másfél éves – ahhoz képest tavaly második helyezést értek el az Öröm a Zene Tehetségkutatón, Pogi pedig megnyerte az Újfalusi Gábor Kiemelkedő Zenei Tehetségért díjat, amiről később csak úgy mesélt: „végre valaki észrevette, milyen jól szól a gitárom.”

Irodalom

A Bájoló zenészeit szinte kivétel nélkül eléri az irodalom. Most sincs ez másképp. Az egyetemen – bár nem igazán a magyarszakon – Pogi vénájába is belekúszott a költészet. Azóta a Savaria Slam Poetry alapító és oszlopos tagja már hatodik éve. Rengetegszer állt a dobogó felső fokán – más városok klubestjein is. Itt sincs meghatározható stílus, akárcsak a zenekarnál: „egyszerűen írom, ami jön”. Akár egy dühítően hosszú pirosjelzés váltja ki – szombathelyiek ismerik a Széll Kálmán és a Vörösmarty utca kereszteződésénél a 76 másodperces piroslámpát – akár valaki elvesztése. Öröm ritkán.

A szombathelyi slam poetry klub nagy léptékkel fejlődik – sok terve van a csapatnak: országos szinten is megméretik magukat, tavaly Pogi is volt az első országos táborban. Egy hét Orfűn: sok víz, még több szó, rengeteg gondolat. A zenekarral is sok tervük van, hiszen ők kicsit fordítva építkeztek bele a híres-neves popszakmába. Előbb a koncertek és csak aztán a stúdiófelvétel. Szóval most itt állnak sok-sok megírt dallal – egytől egyik kidolgozott, fülbemászó dallamokkal. De a közönség egyelőre csak a koncerteken hallhatja, viszont ők szeretnék maradandóvá tenni: ki tudja, talán tíz év múlva valaki úgy kel fel reggel, hogy Eticatt-dalokat szeretne hallgatni – ezt senkitől sem vonhatják meg.

Videoklip

S nem is teszik: készül a hanganyag, a videoklip. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy hallgatója legyünk, hiszen ahogy az irodalmat az olvasó, úgy a zenét a hallgatóság teszi halhatatlanná. Nem hagyhatjuk elsüllyedni mindezt: ezeknek a srácoknak a tehetségét, jelen esetben kiemelve Pogiét – hiszen ez a mai délután most róla szól – érdemes örökké a víz felszínén tartani.