Országosan is egyedülálló autistaközösség született a szombathelyi Váci Mihály általános iskolában

1981. szeptember 1-jén nyitotta meg kapuit a szombathelyi Váci Mihály Általános Iskola. Egy hely, ahol a tehetség széles körű értelmezésére tudatosan építve speciális képzést nyújtó osztályokat, csoportokat szerveznek.

Az idegen nyelvi képzés, a labdarúgás, a képzőművészeti oktatás sok tanulót vonz a környékről. Az iskola igazgatója, Németh Gábor egyetlen mondatba sűríti a lényeget az iskola honlapján: „A nevelőtestület folyamatosan törekszik olyan hagyományok kialakítására és ápolására, amelyek elősegítik a ’vácis’ közösség kialakítását.”

Ez már a harmadik tanév, hogy a Váciban az iskola integráló közegében, az autistaközösségben tanul tíz gyermek.A Magyarországon 60 ezer gyermeket és több százezer családtagot érintő autizmusról annyit tudunk, hogy valószínűleg genetikai okai vannak, amelyek az idegrendszer rendellenes fejlődését idézik elő. Az utóbbi öt évben majdnem megduplázódott a gondoskodást igénylő autista gyerekek száma. Ennek ellenére nincs intézményi rendszer a probléma kezelésére sem az oktatásban, sem a felnőttellátásban.

Az autizmus a születéstől az érintett élete végéig fennálló sérült állapot. Nem gyógyítható, de a tünetek kezelhetők. Jelenleg száz autista gyermekből 75 élete végéig gondozásra szorul.

Gondos előkészítés után 2015 szeptemberében – szülői kezdeményezésre – a Szombathelyi Tankerületi Központ és az iskola igazgatójának hathatós támogatásával jött létre a Váci iskola autistaközössége, amelytől idegen a „csoport” elnevezés. 2017-től tíz gyermek és három felnőtt – ők, tizenhárman jelentik az „együtt” mindennapos élményét.

Király Brigitta gyógypedagógus segítő irányításának köszönhetően beszélgethettünk három kisfiúval: Baán Dominikkel az 5. a-ból, Károly Mátéval, aki az 1. a-ba jár, és Nagy Istvánnal, aki a 2. a osztály tanulója. Rajtuk keresztül ismerkedhettünk meg a Váci iskola – az országban egyedülinek számító – autistaközösségével.

Dominik fürkésző tekintetű, eleven, igazi kisördög. Érkezésünk előtt osztálytársai között, testnevelésórán kergette a labdát az iskolai tornapályán. Mivel ő a legidősebb, azonnal megeredt a nyelve. Büszkén mesélte, hogy a legkedvesebb időtöltése, ha biliárdozni, dartsozni mehet – persze, a legtöbbször már egyedül –, a Nádasdy utcai klubba, Tamáshoz. Nem nagyon kellett faggatnunk a családjáról: testvéreiről a legnagyobb szeretettel mesélt; büszke édesapjára, aki buszsofőr; amikor pedig kedvenc ételéről kérdeztük, édesanyja bolognai spagettijét említette. Dominik az udvarra hívott minket, azt mondta, a legjobb kép akkor készülhet róla, ha focizik. És tényleg… Azt a szerelést nehéz volna elfeledni.

Máté a legkisebb hármuk közül. El is csodálkoztunk ezen, mert szemmel láthatóan nagyobbacska, mint a kortársai. Évvesztes. Talán kicsit visszahúzódóbb, mint Dominik, de szépen artikulálva, a szavakat gondosan válogatva, gyönyörű magyarsággal beszélt. Azt mondta, a legjobban akkor érzi magát, ha a suli után a Csótóra mehetnek. Valéria, Bernadett és Valentina – a nagytesók – olyankor csak az ő kedvében járnak. A távolba nézett, miközben édesapja fehér kamionjáról mesélt, kalandokról, hogy szinte magunk is ott utaztunk a hatalmas járművel, hetedhét országon át. Elsős osztálytársai közé kísértük, és az ő kérése is teljesült, amikor legkedvesebb elfoglaltsága, a matektankönyv olvasása közben fotózhattuk. A kíváncsi lurkók között gyorsan elvegyült, láthattuk, milyen sok barátja van.

Harmadik a sorban Pisti. Amikor arról faggattuk, milyen itt nekik, annak a tíz gyereknek, akik ebbe a közösségbe járnak, kijavított: mi tizenhárman vagyunk! Számára egyértelmű, hogy a gyerekeken kívül a szakemberek, Szép Nikoletta, Tánczos Katalin és persze Király Brigitta is ugyanannak a közösségnek a része. Nincs gyermek és tanító, nincs gyógypedagógus, csak a tizenhármak egysége. Máté második osztályba jár. Kérdeztük volna, de nagy komolyan előadta, hogy a Föld lakossága most éppen „hétponthat” milliárd ember. Bal kezének ujjain számolgatott egy keveset, azután megállapította, hogy négy év múlva nyolcmilliárdan lakunk majd itt. A második osztályos kisfiú fotóját egy világtérkép előtt készítettük el. Széket húzott elő, aztán magasba emelkedett, és rámutatott a domborzati térképen Magyarország területére. Megkérdeztük, hol van Mexikó, vagy éppen Ausztrália, mire ő még az ott található városok nevét is sorolni kezdte. Amikor befejezte a földrajzi élménybeszámolót, illedelmesen elköszönt, és visz-szaindult a tantermébe, az osztálytársai közé.

A három autista kisfiúval való találkozás után nehéz volt elfogulatlanul továbbszőni a beszélgetést. Ezek a gyerekek boldogabbnak tűntek átlagos társaiknál. A pedagógusok gyötrelmek helyett a gyermekek szüleivel közösen átélt élményekről meséltek. Merthogy a tizenhármak valójában sokszor tizenhárman vannak! Az autista gyermeket nevelő szülők mindegyike odaadó partner, akik azt szeretnék, ha ezek a gyerekek soha nem érezhetnék a megkülönböztetést, a külvilág kirekesztését. Gondoskodással nevelni, de leginkább szeretni szeretnék ezeket a nemritkán különleges képességekkel bíró gyermekeket.