Egy vérbeli lokálpatrióta, akit akkor elfeledett szeretett városa, Szentgotthárd

Csuk Ferenc a könyv előszavában így fogalmaz a jeles személyiségről: (Szentgotthárdra kerülésétől) „egészen a II. világháború végéig különböző posztokon szolgálta a település lakóit. Ezen idő alatt Szent-Gotthárd (akkoriban még így írták a nevét) nagyközséggé, a megye egyik legjelentősebb ipari településévé nőtt, a lakosság száma ugrásszerűen növekedett, és utcák, településrészek, házsorok gyarapították az évszázadokig csak falu nagyságú Szentgotthárdot.”

Varga Gábor – eleinte még így írta a nevét – Andrásfán született, nemesi családban. 1886-ban ügyvédi gyakorlatra érkezett Szent-Gotthárdra, ami később nemcsak otthona, hanem hűséggel szolgált kedves városa lett. Amikor ideérkezett, a heiligenkreuzi ciszterek által működtetett apátság és iskola miatt meglehetősen elnémetesedett városban találta magát. A kiegyezés Szentgotthárdon is lehetőséget adott a gazdasági fejlődésre, valami elindult. De ez önmagában kevés lett volna – kellettek olyan személyiségek, akik élére állnak ennek a fejlődésnek. Szentgotthárdnak szerencséje volt, két ilyen karizmatikus személyiség is megadatott: Széll A Kálmán és Var­gha Gábor.

A korabeli városról is szól

A könyv még a fejlődés küszöbén álló város bemutatásával kezdődik, ami az ide érkező ügyvédbojtárt fogadta. A továbbiakban megtudhatja az olvasó, hogy milyen üzemek, létesítmények letelepítésében volt szerepe a közembernek – jóllehet a városbírói címet soha nem viselte. Helyi képviselőként, ügyvédként, bankelnökként, később pedig parlamenti képviselőként azonban mindig megtalálta a lehetőséget, hogy egy-egy döntésben a mérleg nyelvét Szentgotthárd felé billentse. Az ezredforduló körüli évtized a felvirágzás és a magyarosítás időszaka volt. Ekkor sikerült megtelepíteni a városban a dohánygyárat, az óragyárat, a selyemgyárat és a kaszagyárat. Az ipari üzemek betelepülését az apátság olcsó telekkel, a bank hitelekkel segítette. Vargha Gábornak fontos szerepe volt az egészségügy és a vasút fejlesztésében, a vá­ros­szépítésben, a magyar nyelven oktató gimnázium felépítésében. Nem állt tőle távol a jótékonykodás, a rászoruló diákok támogatása. Azt mesélték róla, a zsebe mindig tele volt aprópénzzel, és azt előszeretettel szórta szét a ligetben focizó gyerekek között.

Hazafias érzelmű ember volt, jobboldali gondolkodó, ám a fasizmus ellen nyíltan emelte fel a hangját. 1945 után mégis megfosztották mindenétől. A város jótevője osztályellenség lett, elvették mindenét, mélyszegénységben, egy szoba-konyhás lakásban élt haláláig, felesége pedig szegényházban halt meg. Az utókor a rendszerváltás után kezdte elismerni érdemeit. Pár éve utcát neveztek el róla, halálának hetvenedik évfordulójára pedig megszületett az életrajz, egy kiállítás és egy emléktábla egykori lakóházán.

A képekkel és dokumentumokkal gazdagon illusztrált, egyedi könyv a Szülőföld Könyvkiadó gondozásában jelent meg.