Kertésznek álltunk Takács Péternél Kőszegszerdahelyen

Az üvegházban az aktuális munka a krizantémültetés, ebbe cseppenünk bele, megismerkedve mindjárt a titokkal, ami a virágföldben rejlik: a kertész saját maga keverte műtrágyából és litván-finn tőzegből. Ez a „fejtrágya” – így mondják –, mellette folyékony műtrágyát is kapnak a növények, úgy gyorsabban nőnek.

„Minden beojtott virágom/kedvesem lesz virágáron…” – szól a vers immár dalként a fejemben, Koncz Zsuzsa hangján. Kurblival odébb tekerjük a hatalmas asztalt, hogy be lehessen menni a növények közé, tobzódunk a szépségben, a zöld levelecskékben. A fácskaszerűen magasodó Euforbia trigona tetszik, magyarul a „háromélű kutyatej” – pozsgás növény, nem igényel sok vizet, kavicsos talajba kiültetve is jól érzi magát, ha meguntuk a nappaliban. Itt nyújtózkodik légző gyökereivel az asztalon a fehér virágú Phalaenopsis, a lepkeorchidea, ami azért népszerű, mert gyorsan fejlődik. Ez Takács Péter feleségének példánya: elvirágzott, kihozták ide, levágták a szárát, és amikor újra kihajt, beviszik, az asszony kétszer örülhet neki – így gondolkodik egy kertész –, mert kétszer kapja meg. Megnézegetjük a hegyes levelű, pozsgás, gyógyításban is alkalmazott aloe verákat és a majomkenyérfa-félét, aminek Shrek-fül a népi neve, mókás. A pink virágú futónövény a Bougainvillea, Olaszországban és Horvátországban a domboldalakon láttuk, pompásan idézi a déli hangulatot, de kicsit utálatos, mert minden levél tövében tüske van, csak óvatosan szabad hajtogatni arra, amerre akarjuk, hogy fusson. Ficus benjaminát dugványozunk, bonsai, kicsike eperfaféle. Hat letört kis ágacska kerül egy cserépbe a szaporító tálcán. Aztán tálcacserépbe tett földet öntözünk, vaníliát fogunk bele ültetni. Ki tudta, ki nem: bokros, örökzöld cserje ez, az orchideafélék családjából – Amerikában a fákon kúszik, légző gyökerekkel kapaszkodik –, termése a konyhában felhasználható vaníliarúd. A kertész egy-egy levél fölött elvágja a hosszú indát, a levelek tövénél vannak az alvó rügyek, innen hajt majd ki az új növény. Aprólékos munka, sok időt töltünk vele, csörögnek a mobilok is közben, vállhoz szorítva a készüléket telefonálunk, dugványozunk nagy együttműködésben. A kertész sóhajt: „Ha nekem mindig ilyen segítségem lenne, nem lennék elkésve mindig mindenhonnan”. Amit mond, csak félig tréfa, világ életében sokat dolgozott: amíg aktív termelés folyt a kertészetében, napi 10-12 órát, közben ellátta a polgármesteri teendőket is Kőszegszerdahelyen. Most már két éve nyugdíjas, és még mindig polgármester.

Asztali díszt készítünk: egy tálkába három, közel azonos igényű növényt ültetünk össze. Hatiorát, amely egy sűrűn elágazó kaktusz, rózsaszín levelű Kriptantuszt, és nagy, kerek levelű Peperomiát. Az öntözését külön meg kell tanulnom: a levelek alá tartott tenyerembe öntöm a vizet, onnan csorog a levelekre, és fordítom közben a kezemet. Futónövényeket hajtogatunk az íves vesszőkre, a levélhónaljakba bújtatjuk óvatosan a friss hajtásokat (3-4 naponta jönni kell hozzájuk, annyit nőnek). Kérdezem a kertészt, hogy szokott-e beszélgetni a növényeivel, mert van, aki szokott, és az állítólag jó hatással van rájuk. Azt a választ kapom, hogy csak annyit, hogy „igyekezzenek növekedni”, több nem is kell, motivációnak egész nap szól a rádió.

Újragondoljuk az üvegház életét. Miközben a növények tehát rádióznak, mi anyósnyelvet szaporítunk. Elég jól sarjasodtak, le kell választani az új növényeket, és különültetni. Furcsa, de érzem, hogy hálásak, amiért rendezzük a helyzetüket. Mintha fellélegeznének. Minél többet foglalkozik velük az ember, annál inkább érzi, mire van szükségük.

Búcsúzóul sem lehet másról szó, mint a növények életéről: azt mondja a kertész, ha szaporítási vagy bármilyen egyéb gondunk lesz, hívjuk csak nyugodtan!