A Szombathelyi Képtár 1988-ból

A képtár a jövőhöz szólt már a nyolcvanas évek végén is, így írt erről anno a Vas Népe.

A jövőjéről nem mondhat le egyetlen értelmes gondolkodó társadalom sem. Az a nemzet, amely meg kíván kapaszkodni Európában, nem mondhat le a kultúra építéséről. Tragikus példák figyelmeztetnek arra, mivé válhat egy olyan közösség, melyet megfosztanak szellemi javaitól…

Természetesen nincs szó arról, hogy a képtár tökéletes mű lenne. Nem. Akadnak hibái, hiányosságai, mint minden hasonló intézménynek. Annyiban mégis sajátos a helyzete, hogy egyfajta modellként tűnik fel. A modellség magában hordozza az útkeresés, az egyediség, a tévedhetőség fokozott kockázatát. A Szombathelyi Képtár a maga nemében páratlan hazánkban. Új szemléletmódot, gyakorlatot kíván, követel. A hagyományos múzeumi tevékenység itt már nem elég. Nem is több, inkább más kell. A másság viszont, mint tudjuk, felfokozza az érdeklődést, a kíváncsiságot. Ezzel magyarázhatók talán az intézmény státusa körüli csatározások, az ellentmondásos szakmai vélemények. A néha túl gyorsnak tűnő sietség. Az intézmény gárdája azonban összeforrott, felkészült, munkájához ragaszkodó. Ez a legfőbb garancia arra, hogy a helykeresés, a feladatok megoldása jó irányú legyen.

A képtár rövid, négyéves fennállása alatt is jelentősen tágította szellemi horizontunkat. Derkovits és Dési Huber életművének bemutatása, a művészeti csoportok tárgyi és dokumentatív teljességre törekvő gyűjtése nem kis jelentőségű. Ezenkívül egyre több kortárs művészi alkotás is látható a termekben. Nem feledkeznek meg a megyei művészet dokumentálásáról sem. Lassanként a tudományos kutatás bázisa is kialakul, ez már megint a lehetséges jövőt villantja fel. Az adattár, a könyvtár, a restaurátor-műhely közművelődési célokat is szolgál.

Tagadhatatlanul a kiállítások tették ismertté az intézményt, megalapozva és terjesztve jó hírét. Néhány név, amely önmagáért beszél: Goldman, Kondor, Vasarely – nehezen túlszárnyalható mérce. Mégis „megfejelhető”. Gondoljunk csak a nagy feltűnést keltett Thyssen-Bornemisza-gyűjtemény bemutatására. Európai rangú eseményként értékelte mind a szakmai, mind a szélesebb művészpártoló közvélemény. Az is volt. Szombathelyen eredetiben látni Dürert, Picassót vagy Van Goghot – ki mert erre gondolni akár csak néhány éve is? A képtár azonban nem ülhet babérjain, tovább kell lépnie. Arra persze nem képes, hogy mindig világszínvonalat produkáljon. Arra igen, hogy állandó jelleggel mutassa fel az értékest, a hazai alkotógárda színe-javát. Ez idáig hatvan kiállítást rendeztek a falak között, 300 ezer ember látta a műveket. Köztük nagyon sok helybéli, megyei. Hiszen ez a palota elsősorban az itt élőkért van, nem kis részben a vasi emberek pénzéből valósult meg.

Szólni kell a képtár baráti köréről, amely segíti az intézmény munkáját, részt vesz a gyűjtésben, a közművelődési munka megszervezésében. Erre a jövőben is nagy szükség lesz. A jövőben, amely már körvonalazódik. Valószínűleg marad a mostani gyűjtési koncepció, a kiállítási program viszont fokozatosan nemzetközivé alakul át. Emellett nagyobb teret kap majd a hazai művészet bemutatása is. Javítani szükséges a feldolgozást csakúgy, mint a kutatást és a publikációs munkát. A képtár híre terjed. Ennek nyomán lassan kibontakoznak a nemzetközi kapcsolatok.

Négy év, négy eredményes év. Túlzás nélkül mondhatjuk el, hogy a Szombathelyi Képtárat magáénak érzi a megye, az ország.

A kezdeti idegenkedés és tartózkodás feloldódott, e kulturális beruházás célszerűsége nyilvánvalóvá vált. Ma, amikor csak szűkösen futja a művészetek pártolására, főleg a kultúra új szentélyeinek emelésére – méltán lehetünk büszkék képtárunkra. Igen, képtárunkra, mert a miénk, a műveltségre törekvő emberé. Azoké is, akik még nem lépték át a küszöbét.