Dr. Király Péter a bécsi Szent Anna kórház műtőblokkjának vezető főorvosa lett

Egy ügyeleti napon beadta az életrajzát négy külföldi kórházba, egy hónap múlva már repült is Stuttgartba, a kivert kutya és a gyufaárus kislány kevert érzelmeitől dúltan, vívódásoktól gyötörve, és azt a döntést is meghozta, hogy egy köznaplóban fogja kibeszélni magából a sok faramuciságot, ami éri. Küzdött az iratainak hitelesíttetésével (diploma, szakvizsgák, nyelvvizsgák, házassági és születési anyakönyvi kivonatok: a feleségé és a gyerekeké is, mert azok is kellettek a biztosításhoz); a beilleszkedéssel, a nyelvi problémákkal. A tanult irodalmi némethez képest a kinti dialektus nehéz volt, és más külföldről jöttek sem nagyon értették, miről beszélnek a helyiek, de egy kirgíz apa és kazah anya német nyelvű artikulációját sem könnyű megérteni.

Küzdött bánathájakkal, mígnem „métermázsás” lett, és át nem nyergelt biciklire, hogy megzabolázza a felgyűrődő kilókat. Küzdött azzal, hogy most hol is van, ahol „élned-halnod kell”, maga sem tudta, letelepedni jött-e vagy csak egy időre. Megállapította, hogy nem nagy ugrás „felfelé” a külföldre költözés, habár jövedelem tekintetében elérhető egy bizonyos stabilitás. Lett dalárda-tag, hazacipelt a legénylakásba egy tubát. Rájött, hogy „nem az a gazdag, akinek mindene megvan (ilyen nincs is), hanem akinek semmi sem hiányzik”.

Úgy mérte fel a helyzetet 2010-ben, amikor kiment, hogy jó Európa szívében élni, elsősorban a következő generáció számára, de nekik is meg kell fizetni majd az árát a beilleszkedés során, viszont megtanulják a nyelvet, jó egyetemre járnak aztán, jó munkahelyük lesz jó fizetésért… Latolgatta: minél kisebb egy gyermek, annál könnyebben és gyorsabban fog asszimilálódni. – A kérdés, hogy tényleg ez-e a cél – írta –, hogy egy kis lurkóból, aki magyar is lehetne, német lurkó váljon, és törje a magyart, gyönyörű anyanyelvünket. Cserébe viszont kozmopolita lesz, tudni fog egy világnyelvet, kinyílik előtte egész Európa…

A saját mérlegét azzal egyensúlyozta ki, hogy Magyarország beteg kisgyermekei ugyan elvesztették őt, de egy másik ország beteg kisgyermekei megnyerték, és ha a családja is utána jön, nem lesz ilyen búval bélelt. A főnöke figyelt a fejlődésére, az ott töltött tíz hónap alatt össznémet gyermekgyógyász-kongresszusra küldte, majd ultrahangtanfolyamra Bécsbe, aztán vezető-menedzserképzőre, hozzátéve: ne aggódjon, a kórház kifizeti. Megdöbbent: a Lajtán onnan ez úgy megy, hogy ha egy értékes szakember még értékesebb akar lenni, a kórház tőkét fektet bele. Megéri, mert a speciális tudásnak híre megy, több beteg gyógyíttatja magát a kórházban, és így több pénz áll a házhoz. Tudják, hogy a tudás pénzt hoz, támogatják, bár ez a befektetés hosszú távú és bizonytalan. Műszert venni sokkal könnyebb, mint jó szakembert szerezni hozzá…

A teljes család végül is nem ment utána, mert talált állást közelebb: 2010. október 1-jétől már Bécsben dolgozott. Jelenleg a Szent Anna Gyermekkórház műtőblokkjának vezető főorvosa, folyamatos kihívás, nem is vágyik többre. Három fiából kettő kint volt vele, Áron két évet járt kint iskolába, Domonkos nyolc évet, ő ott is érettségizett.

– Bécsből a család hiánya nem nyomasztó. Vasárnap este mentünk ki a két gyerekkel, szerdán kijött a feleségem, csütörtökön hazament, pénteken már mi is jöttünk, így majdnem mindennap találkoztunk – meséli.

Arra a kérdésre, hogy 2019-ből hogy látszik visszafelé a tíz évvel ezelőtti helyzet, Király Péter azt feleli, nem látszott más út abból a konstellációból, ami a 2009-es gazdasági válsággal előállt, ki kellett törni, akkoriban sokaknak voltak gondjai. Anyagi okok is voltak, és fontos volt az orvosi előmenetel, a szakmai fejlődés is. Szeretett volna olyan osztályon dolgozni, amely maximális ellátást biztosít, ahol van mindaz, amiről a szakirodalomban olvasni.

– Így tudtam megvalósítani, amit akartam. Így tudtam az lenni, ami akartam. Olyan színvonalat képviselek, amivel gyógyítani tudom a rám bízott beteg gyerekeket. Úgy tudtam kimenni, hogy a kezdettől fogva azt mondogattam magamban: egyszer majd hazajövök, és szeretném ezt a kaput nyitva hagyni. De nem tehetem meg, mert van három gyerekem három különböző egyetemen. Domonkos (20), aki Bécsben érettségizett, Amszterdamban tanul lingvisztikát, hat élő és egy holt nyelven (latin) beszél. Márton (24) művészettörténet szakra jár Budapesten, Áron (22) orvostanhallgató Pécsen. Csak érzelmi okai vannak annak, hogy hazajönnék. Minden más szempontból megtaláltam az utamat, magamat. Németországban és Ausztriában is azt tapasztaltam, hogy az emberek nyitottak, érdemes bennük bízni, soha nem éreztették velem a nyelvi bukdácsolás miatt sem, hogy nem vagyok idevaló. Mindig minden szakmai segítséget megkaptam. Bécsből minden másnap haza tudok jönni, újra együtt élek a feleségemmel, a gyerekek kirepültek.

Maradt mégis egy nyugvópontra nem jutó kérdés: az a nagy különbség, hogy a bécsi kórházban a gyógyítandó gyerekeket Wolfgangnak és Ulrikénak hívják, nem Pistikének és Rózsikának.

– Ilyen szempontból nem vagyok a helyemen, a küldetésem eredetileg magyar gyerekeknek szólt. Fáradt estéken ez eszembe jut, egyébként teljesen jól vagyok a bőrömben – mondja Király Péter, aki azért mesélte el mindezt, hogy ha valaki forgatja a fejében a külföldi munkavállalást, lássa, hogy ez mivel jár.