A celldömölki késesdinasztia

1957-ben, 33 évesen alapította a városban késes- és köszörűsműhelyét Boznánszky Ferenc, aki a szakmát sógorától, a körmendi Belencsák Bélától tanulta. Az alapítás után két évvel mestervizsgázott, a szombathelyi Meszöv késgyárában eltöltött idő után műhelyében haláláig, negyven éven át folytatta mesterségét. Nála volt ipari tanuló a fia, a késes- és köszörűsmester Boznánszky László 1969-tól 1972-ig, majd még egy évig nála dolgozott. Később kisebb-nagyobb kitérők után visszatért apja üzletébe, ma is ott űzi a mesterséget. Nagyapjától és apjától tanulta a szakmát a 39 éves ifj. Boznánszky László késes népi iparművész – míves bicskák, konyhakések, tőrök készítője, a hatéves Benedek és a két hónapos Barnabás édesapja. A két Lászlóval – apával és fiával – beszélgettünk.

– A nagypapa megkövetelte a minőséget, és jól oktatott, igaz, akkoriban más módszerek voltak, mint most. Mindent kézzel munkáltunk meg, kalapáltunk, kovácsoltunk – nem volt présgép és lézervágás. Amíg apám élt, és működött a szentgotthárdi kaszagyár, onnan vettünk sarlót, vívókardokat, abból kovácsoltunk. Később táblaanyagokat szereztünk be – a mai napig olyan gyöngyházból dolgozom, amelyik onnan származik. Manapság nehéz, szinte lehetetlen az acéláru beszerzése viszonylag kisebb tételben, és bicskamérettől függően más-más vastagságú anyagra van szükség. Ilyenkor mi, késesek összefogunk, és behozattatjuk a szükséges mennyiséget egy mátranováki céggel.

Én 1975-ben szereltem le a katonaságtól, a Celltex szövetkezethez mentem dolgozni. A tmk-műhelyben sok tapasztalatot gyűjtöttem a prés- és fröccs­öntő szerszámok, marógép, esztergapad működéséről. 1981-ben lettem önálló kisiparos Celldömölk-Alsóságon, majd a 80-as évek végén Kőszeg lett a következő állomás. Ott béreltem helyiséget, nyitottam késes üzletet, amelyet később az egészségi problémáim miatt fel kellett számolnunk. Cellben indítottunk gazdaboltot, emellett otthon dolgoztam, és amikor apám meghalt, 1997-ben átvettem a feladatait. A késkészítésen kívül élezek, javítok is: törött rugót, pengét, nyelet, ha kell, ollót, kést, húsdarálót, metszőollót vagy korcsolyát. Úgy leszek én is, mint az apám: életfogytig csinálom. Ezt csak úgy lehet. De nincs jobb érzés, mint amikor egy darab rozsdás vas szép munkadarabbá alakul.

Idősebb Boznánszky Lászlóhoz hasonlóan gondolkodik a fia.

– Nem tudom, van-e olyan fiúgyerek, aki, ha lát egy bicskát, nem dobban meg a szíve. Én ráadásul ebben nőttem fel: már iskoláskoromban segítettem apámnak, amit csak tudtam. Nyelet felszegelni, domborítani, bármit, amit az akkori méretemhez és erőmhöz képest lehetett. Ő pedig hagyta és támogatta. A világ csodáját láttam egy-egy bicskában, amelyik vágásra való, nem feszegetésre. Amikor apu behozta a késeket a műhelyből, és az előszobában letörölgette, fente, annak aktív részese voltam. És büszke voltam, amikor nyaranta apu a paklikat (a késnyél végén lévő rezet) felforrasztotta, én pedig kireszelhettem alóluk az ólmot, és lecsiszolhattam mindet. Amikor pedig közel mehettem egy géphez, az maga volt a mennyország.

A most 39 éves fiatalember az általános iskola után pályaválasztás elé érkezett, késes akart lenni mindenáron, de már nem volt képzés a szakmában. Az édesapja által tanult tantárgyak alapján választották a mechanikai műszerész szakot a mostani Puskás iskolában, amely fémipari alapképzést és érettségit is adott. A régi tanműhelyben sajátította el az esztergálás, marás, gépi fűrészelés, fúrás, pontozás, lemezegyengetés alapjait. Az eredményei alapján felvették a Dunaújvárosi Főiskolára, de végül nem ment el. A Gábor Dénes Főiskolán abszolutóriumot szerzett, éppen csak az államvizsgája hiányzik a diplomához. Egy celli cég alkalmazta, majd kamionos lett, Ausztriában dolgozott. A családalapítás után néhány évvel komoly beruházással tudta elindítani a műhelyét. Arató, cakli, fejesgörbe, grószi maskara – csak úgy röpködnek a bicska- és késtípusok nevei. Ő már ötvözi a módszereket: hagyományos eljárásokat és hatékonyabb, modernebb gépeket és lézertechnikát is használ.

– A papa nem azért reszelt és kovácsolt, mert ebben olyan nagy kedve telt, hanem mert még nem létezett más technológia egyes munkafolyamatokra. Nem attól kézműves egy termék, hogy egy alkatrészt kireszelünk, hanem ahogy összerakjuk. Egyik művelet következik a másik után, az alkatrészeket szegecseljük, a rugó, a penge edzése faszénnel történik. Semmi sincs sablonban, mindent kézben forgatunk, két-háromszázszor kell egy bicskához nyúlni, míg elkészül – magyarázza az ifjabb László, aki ugyan kalandozott a formák és anyagok tekintetében, de már kijelölte maga számára az utat: ízléses, elegáns, letisztult, jól használható darabokat készít, természetes anyagokat – a rozsdamentes acélon kívül rezet és a nyélnek való fát, agancsot, bivaly- vagy szürkemarha-szarut, gyöngyházat – felhasználva. A míves bicskákhoz extrább anyagokat használ, berakások, rugódíszek ékesítik őket, és a belső lemezük is díszesebb. Ő maga a zsebében nem nagyon hord bicskát, amije van, azt inkább otthon tartja. Az összes zsűrizett termékét megtartotta, és arra is volt már példa, hogy egy eladásra szánt terméket végül megtartott. Az édesapja nevetve mondja: neki nem telik Boznánszky-késre, csak svájci bicskája van.

Ifj. Boznánszky László egy ideje már szorgalmasan gyűjti a nagyapja, apja bicskáit, ehhez illeszkedik a nagy terve: minden magyarországi késkészítő mestertől, akikből van vagy negyven-ötven, szeretne beszerezni egy-egy darabot, hogy bemutatótermet hozzon létre, és népszerűsítse a szakmát. És kedvtelve figyeli, ahogy a nagyobbik fia, Benedek, ha szakszerű munkát még nem is tud végezni, hatéves létére gyakran ott van, kalapál, szegel, fűrészel a műhelyében. Külön sarkot alakítottak ki a kisfiúnak, akinek ugyanúgy, mint a nagyapjának gyerekkorában, a körmendi nyaralások idején, a zörgés, a köszörű, a kalapálás hangja adja az ismerős háttérzajt.