Autóbuszokról a város arca – Szociokörkép: belevetettük magunkat a szombathelyi tömegközlekedésbe

Aki autóval jár a mindennapokban, nem is gondolja, milyen zárt burok a kocsija a tömegközlekedéshez képest; fényes elszigeteltségben gurulnak a kis magánvilágok, a közúti kapcsolatainkat nem testközeli emberi reakciók szövik. Karosszériákon keresztül viszonyulunk egymáshoz, autó az autóhoz – márkák, előnyök, fölények, agressziók –, na meg a táblák, lámpák, szabályok rendszerében. A buszokon más az élet. Vannak, akik itt is tartják az elszigeteltséget: fülhallgatóval húzzák a fejükre a zenét, vagy csak néznek maguk elé. De vannak, akik itt örülnek meg egymásnak, mert rég nem találkoztak, vagy éppen ismeretlen emberek bonyolódnak interakcióba, ha apropót ad valamilyen utazási körülmény.

A vasúti buszpályaudvarról indulunk, bérletesek vagy a korukra tekintettel (65 év felett) már ingyen utazók, jegyet alig lyukaszt valaki rajtam kívül. Egy ősz kontyos hölgy ismerősre talál, és arról mesél neki, hogy az unokája most lett 16 éves, fejhallgatót akart venni a születésnapjára, de az üzletben annyiféle volt, hogy nem tudott választani, hazament, megkérdezte, milyen kell, így nem lett meglepetés. Egy másik párbeszéd arról szól, hogy valaki nem tud menni, de hát 74 éves, mit akar, ja, a nyugdíj mellett munkába akar járni? A kórháznál felszálló hölgy is az ismerőse mellé ül. Kórházban volt megint? A válla? „Nekem is meg van csavarozva. Műtötték, de máshol fáj. Három hónapja. Most már sokkal jobb, de még mindig nem tudok fésülködni, ablakot pucolni. Nem baj, csak még tudjunk valamit csinálni.” Három unokáról is szó esik, milyen gyorsan nőnek, és rajtuk látszik leginkább, hogy mi megöregedtünk. A Flórián irodaháznál két nő száll fel: az egyik megy mosóport venni, a másik végig akarja futni a piacot, a vásárcsarnoknál tényleg le is száll.

Újabb járatok, újabb élmények. A Szent Márton utcában egy néni a középső ajtónál nyomja a gombot, de az ajtó nem nyílik ki. Egy férfi ingerülten szól a sofőrnek, aki meg bemondja a mikrofonba, hogy azért nyitja késve, nehogy felsurranjon valaki.

A városnak megint egy más arcát mutatja a késő esti tömegközlekedés. A gyári műszak végéhez igazodó járat tele van, a végtelen fáradtság szinte lassítja a járművet. Az egyéb esti járaton kevesen utaznak, ritkán esik szó. Fiatal pár búcsúzik a megállóban. Hajlott néni nagy dobozzal, leül, végig fogja a madzagját, talán hogy el ne emeljék mellőle, de nincs, aki.

Középkorú pár beszélget hátul, messze vannak, nem hallom, miről, de ragyognak, a hölgy arcán látszik, bármi is a téma, nagyon jó. Talán mindegy is, csak jó együtt buszozni, a férfi folyamatosan mondja, a nő folyamatosan mosolyog. Megint nappal: három arany fülbevalós, napszemüveges idős asszony ugrik fel a buszra, jókedvűek, viháncolnak, az egyik megkérdezi: ez ugye tényleg a 7-es, mert járt már úgy, hogy rossz buszra szállt, milyen kellemetlen. Ugratják: sebaj, az idejébe belefér. Az a téma, hogy a lehűlést jobban bírják, mint a felmelegedést, meg hogy mikor voltak pedikűrösnél.

A délelőtti temetői járaton vagyunk, az egyik megállóban felszáll egy szépen fésült hölgy, kezében virágcsokor, morgolódik, hogy a busz nem tartja a menetidőt. Egy idős úr szólal meg keserű hangon: Nyugodjon meg, asszonyom, a temetőből nem késünk el, én is oda utazom.